Nekünk keresztényeknek éreznünk kell, hogy Krisztus azért küldött bennünket –ugyanúgy ahogy Őt az Atya küldte–, hogy életünkkel és tetteinkkel hirdessük Isten Királyságának Evangéliumát. „Az idő betelt: közel van Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az üdvösség jóhírében” (Mk 1, 15). Ezekkel a szavakkal kezdte meg Jézus nyilvános működését. Krisztussal és Krisztusban, tetteink és szavaink által, és a Keresztség kegyelmétől segítve már hatékonyan adhatjuk tovább a körülöttünk élőknek: higgyetek az üdvösség jóhírében! Ez ugyanaz, mintha azt mondanánk: nyissátok meg értelmeteket és szíveteket Jézus Krisztus előtt, bízzatok a Megváltóban! (...)

Jézus Krisztus arra kéri követőit, hogy terjesszék üzenetét ezen a földön. Szeretné, ha olyan elszántan és derűlátóan terjesztenénk azt, mint az, aki tudatában van annak örökérvényűségében, de ami mégis mindig új: a szeretet állandó újdonságával, azon szeretetével, ami képes megújítani minden idők és a legkülönbözőbb körülmények között élő emberének életét. Mindig időszerű a kérdés, amelyet Szent Josemaría egyik írásában tesz föl: „Terjed a körülöttem élők között a keresztény életmód? Tedd fel magadnak ezt a kérdést mindennap”. Erre az egyszerű, ugyanakkor magunkat elkötelező kérdésre adott egyéni és személyes válasz segít abban, hogy megtudjuk milyen mélységben éljük meg keresztény hivatásunkat, hogy elég bátrak vagyunk-e, vagy, hogy megfélemlít-e bennünket, ha Jézus Krisztussal ellenséges környezettel vagy gondolkodásmóddal találkozunk.

Az ezzel a kérdéssel való őszintén szembenézés segít abban, hogy felülkerekedjünk azon a mindig fenyegető hajlamunkon –leginkább egy kulturális változás pillanataiban–, hogy engedjünk a belső szertelenségünknek, a magán-, a közösségi vagy szakmai életünk nem indokolt szétválasztásának. Ez magában hordozná azt a nyilvánvaló tényt, hogy félretettük az igazat, a jót és az erényt, hogy ezen értékek helyett teret engedjünk a kényelmes hozzáállásnak, a „környezetileg helyesnek”, mely nem sebez: de nem azért, mert a megértés és a szeretet fűti azt át, hanem azért, mert tartalmatlan és a tiszteletnek csak a látszatát –habár sokszor még azt sem– mutatja.

A túlnyomó többségnek, a keresztények széles és tarka családjának, akik arra hivatottak, hogy a mindennapi életben szenteljék meg magukat ...

Nekünk, erőshitű, reményteljes, az igaz szeretetről meggyőződött keresztényeknek el kell fogadnunk a jelenkor kihívását. Arra kell törekednünk minden nap –elsősorban és mindenek fölött–, hogy jobban megismerjük Krisztust; és, mint ennek egyenes következménye, azon kell lennünk, hogy úgy ismertessük meg Őt, mint az egyetlen Megváltót, mint Azt, aki meghirdette és valóssá váltotta azt az egyetlen üzenetet, mely az örök élet igéjét tartalmazza: az üzenetet, amely az Atyaisten végtelen szeretetéről szól (...)

Nekünk keresztényeknek az a nemes feladatunk, hogy felmutassuk Jézus Krisztust felebarátainknak, az embereknek. Néhányunknak ezt az ige által kell véghez vinnie. Másoknak a felszentelés tanútételével. A túlnyomó többségnek, a keresztények széles és tarka családjának, akik arra hivatottak, hogy a mindennapi életben szenteljék meg magukat, úgy kell a Mestert megismertetniük a társaikkal, hogy jól –emberi tökéletességgel és keresztény lelkülettel– végzik munkájukat és személyes kötelességeiket. „Krisztust, a mi Urunkat –idézem újfent Szent Josemaríát– megfeszítették, és a Kereszt magaslatából megváltotta a világot, mert visszaállította a békét Isten és az emberek között. Jézus Krisztus mindannyiunkat emlékeztet arra, hogy: et ego si exaltatus fuero a terra, omnia traham ad meipsum (Jn 12, 32), ha ti engem a föld minden tevékenységének a magaslatára helyeztek azzal, hogy mindig elvégzitek az adott pillanat kötelességét, s ezzel tanúságot tesztek rólam abban, ami nagynak, de abban is, ami jelentéktelennek tűnik, akkor omnia traham ad meipsum, mindent magamhoz vonzok. Királyságom köztetek valósággá válik!”.