Josemaria Escrivá mise Keresztelő Szent János ünnepén. Belvárosi Szent Anna Templom, 2026. június 24.
Anyaszentegyházunk lelki kincsestárából most „régit és újat veszünk elő”. Ma ugyanis Keresztelő Szent János születését ünnepeljük, aki az Ó- és Újszövetség határmezsgyéjén. Ő az, akinek megadatik, hogy utolsó ószövetségi prófétaként Krisztusra mutathasson.
De Szent Josemaria Escriva atyára is tekintünk, közelgő ünnepe alkalmából, akinek keresztény és papi küldetésében – egyetemes és szolgálati papságában – szintén megcsodálhatjuk a Lélek működését, aki prófétai küldetéssel ajándékozza meg a megkeresztelteket.
Érdekes lehetett János küldetése. Mi ugyanis már ismerjük Jézus teljes élettörténetét. Ha ő követésére hív, tudjuk mérlegelni, ki is ő, kit akarunk követni. Mi több: előttünk áll a vértanúk, hitvallók hosszú sora, jó példaként. De János számára mi lehetett világos? Az Ószövetség rendje mindenképp. Tudja azt is, hogy rokona a Messiás, akinek érkezését hirdeti, fellépését előkészíti, akivel együtt fáradnak Isten Országáért, de Jézus kereszthalálát nem kísérheti figyelemmel a földön. Előbb hasonul ugyanis hozzá a mártírhalál teljes testi-lelki önátadásában. János útja azonban mégsem vakugrás, mert életét, hivatását a Szentlélek vezeti. Az Isteni Léleké, aki már édesanyja méhében eltölti őt, és mintegy „liturgikus táncra” ösztönzi, Jézus közeledtével (a skirtao ige fordul elő itt is, mint Dávid király esetében, aki a Frigyláda előtt liturgikus táncba kezd).
„Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele” – hallottuk a mai evangéliumban. Ha jól megfontoljuk, tulajdonképpen minden Szent életére igaz lehet ez a kérdés. A prófétákkal is terve volt az Úrnak. Jeremiásnak mondja az Úr: „mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (1,5). A Boldogságos Szűz Máriát pedig már eleve szeplőtelennek, „kegyelemmel teljesnek” alkotta Isten, megőrizve őt egészen szentnek élete minden pillanatában, megkoronázva azt testi-lelki megdicsőítésével, mennybevételével. És Keresztelő János és Josemaria Escriva is kiválasztottak, akikben a Lélek működik.
Aszkézis és apostolkodás – mindkettőjük „jelmondata” lehetne. János élete is csak látszólag szól az elvonulásról. Ő nem nyugalomba vonul a pusztába, hanem az általa Istent keresőknek szenteli életét és figyelmét. Ezzel továbbra is a világban is él, sőt az embereket is buzdítja: megtérésünk nem öncélú, hanem kovásszá lesznek környezetük számára. És hirdeti: rendezett, e világot is építő élettel a társadalom szebb lesz, a világ világosságaiként teszik jobbá a Teremtést. Szent Josemaria igyekezetét is megcsodálhatjuk ebben: a világba „testesülve” élni, evangelizálni, hirdetni Krisztust.
Aztán: mindkettőjüket fűti egyfajta mennyei szerelem, mely őrültségnek tünet, mégis legitim, mert ez a belső tűz a „kovácsműhely lángja”, mely nélkül nincs misszió, nincs tanúságtétel, nincs martyrium. Fiatalon ismerik fel mindketten az Úr hívását, és döntést hoznak: követik őt teljes szívükből.
Keresztelő János is, akinél „asszonyok szülöttei között nem született nagyobb”, ő tud kicsinnyé lenni, elrejtettségben, pusztába kiáltó szóként tevékenykedni, hogy Krisztus ezáltal „növekedhessék”. Mert ő is tudja: nem önmagáé: Lélekhordozó testében, és bensőleg tartozik a Messiáshoz, léte az övéből nyeri értelmét. Szent Josemariának is szívügye a betegek látogatása, az elesettek felkarolása – mindezt úgy, hogy egyetemen is tanít. Nagy tudásával nem kérkedik, kicsinnyé tud és akar lenni. Ez az igazi „naggyá levés” hiteles magnificati stílusa: nem kérkedni, nem urizálni, hanem csendben szolgálni.
És persze az üldözés mindkettőjük osztályrésze lett. Különös is volna az a „próféta”, akit nem üldöznek (az sokkal inkább lenne egy ünnepelt celeb, mint az Úr embere). A papszentelési liturgiában hangzik: „alakítsd életedet az Úr keresztjének titka szerint”. Szen Josemaria is megérzi ennek mélységét: a Szent Kereszt Papi Társaság is olyan Opus lesz, melyben Istent engedi működni. János – mint láttuk – már Krisztus kereszthalála előtt megismeri a kereszt erejét, jóllehet, vértanúhalála időben megelőzi Jézus kereszthalálát. Mondhatni: az áldozatos Krisztus-követés ízére mindketten ráéreztek. Ahogy Szent Josemaria hangsúlyozná: „Lux in Cruce, requies in Cruce, gaudium in Cruce”.
János a keresztség Szerzőjét keresztelte meg a Jordánban, ő maga azonban vérkeresztségben részesült. Szent Josemaría pedig a keresztség és a benne kapott papi–királyi –prófétai küldetés gazdagságát állítja az emberek elé: „a megkereszteltek küldetése abban áll, hogy minden emberi valóság elébe odaállítsák Krisztus Keresztjét”.
Mi más is lehetne méltóbb itt, a szentmisében, kedves Testvérek, az áldozati liturgiához egyre közeledve, mint az Eucharisztiára irányítani figyelmünket? Miközben Keresztelő Szent Jánossal együtt megtanuljuk életünket igazán Krisztusra fókuszálni, bátorítsanak minket Szent Josemaria szavai is, hogy e Szentségben mindig Krisztus Urunkat keressük, ismerjük fel és rá találjuk, ő pedig miránk:
„Hitre van szükségünk, hogy megvallhassuk: itt pár percen belül ezen az asztalon megváltásunk műve megújul. Hit kell nekünk, hogy a hitvallást egész szívvel imádkozzuk és meggyőződéssel valljuk, hogy itt, ebben a közösségben az oltár körül összegyűlve Krisztus jelenlétét tapasztaljuk, Ő, aki minket cor unum at anima una, egy szívvé, egy lélekké kovácsol össze (ApCsel 4,32), egy családdá és egy szent, katolikus, apostoli és római, azaz egyetemes egyházzá alakít bennünket.”