Gyónás: Isten jön hozzánk

Ezekben a napokban, a karantén idején sokaknak közülünk nagy nehézséget okoz a szent gyónáshoz járulni. Habár távoli lehet az az idő, amikor visszatérhetünk a normalitáshoz, ennek ellenére, amikor látja a bűnbánatunkat, Ő maga fog hozzánk futni, izgatottan, boldogan és büszkén, hogy hazatértünk.

Cikkek a belső élethez
Opus Dei - Gyónás: Isten jön hozzánkPhoto by Anna Earl on Unsplash

Jézus úgy gondolja, elérkezett az idő, hogy megmutassa, hogy az ő Atyja mennyire szereti az embereket. Be akarja vezetni őket a mennyek országának előszobájába, és azt akarja, hogy ők is részesüljenek abból az örömből, amely minden alkalommal elárasztja Istent, amikor egy bűnös úgy dönt, hogy hazatér. Elmond nekik egy példabeszédet. Nem könnyű elképzelni a tanítványok érzéseit és ámulatát, amikor először hallották a tékozló fiú történetét (vö. Lk 15, 11-32). Meglephette őket a fiatalabbik fiú arcátlansága és az apja szeretete közötti aránytalanság, vagy a nagyobbik fiútestvér reakciója.

Nem tudhatjuk, mikor járulhatunk ismét a szent gyónáshoz, de nem kételkedhetünk abban, hogy a mi Atyánk, Isten, ha „töredelmes és alázatos” szívvel

Ezekben a napokban, a karantén idején sokaknak közülünk nagy nehézséget okoz a szent gyónáshoz járulni és még nehezebb ehhez a szentséghez közelebb kerülni olyan gyakorisággal, mint ahogyan azt szeretnénk. Az emberek mozgásának korlátozásai, amelyek a további fertőzések megelőzését szolgálják, határozatlan időre késleltetni tudják az isteni irgalom szentségének magunkhoz vételét. Ez az ellentmondás, mindazokkal együtt, amelyekkel most együtt kell éljünk, szintén egy formája annak, hogy belülről növekedjünk: „Jó, ha emlékszünk arra, hogy az Úr nekünk adja a kegyelmét, hogy megszenteljen minket ezen bizonytalan körülmények között is.”[1]. Nem tudhatjuk, mikor járulhatunk ismét a szent gyónáshoz, de nem kételkedhetünk abban, hogy a mi Atyánk, Isten, ha „töredelmes és alázatos” szívvel (50.zsoltár 19) fordulunk hozzá, mindig megbocsájt, bármennyire is nagy legyen a gyengeségünk. (Lk 15, 20-24)

Egy meg nem érdemelt ajándék

A fiatalabbik fiúnak hiányzik az otthona: „Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok” (Lk 15,17). Habár nem gondol az apja aggodalmára és fájdalmára, mégis elhatározza, hogy bocsánatot fog kérni. Vár és bízik az apja jóságában. És ez az első változás a szívében.

Érezzük a szükségét annak, hogy bocsánatot kérjünk Istentől (...) de vajon belegondolunk abba, hogy milyen hatással van Őrá a mi bűnbánatunk?

Néha velünk is valami hasonló történik. Küzdünk, hogy gyónhassunk olyan rendszerességgel, amely jót tesz a lelkünknek. Tudatában vagyunk, hogy milyen jót tesz nekünk és milyen örömöt ad egy bűnbánattal teli gyónás. Igaz, nem tarthatjuk Istentől eredő jogosultságunknak – ennél többre van szükség - senkinek sincs joga a bűnbocsánatra. Ahogyan Szent Bernát írta: „Senkinek sincs nagyobb irgalma annál, mint aki az életét adta a halálra és kárhozatra ítéltekért. Ezután az egyetlen érdemem az Úr kegyelme. Nem leszek szegény érdemekben, és ő nem lesz az az irgalomban.”[2].

Hisszük azt, hogy minden kegyelem. Érezzük a szükségét annak, hogy bocsánatot kérjünk Istentől, talán még inkább ezekben a napokban, de vajon belegondolunk abba, hogy milyen hatással van Őrá a mi bűnbánatunk?

Isten, aki hozzánk fut

A tékozló fiú szívének még sok mindent meg kellett érteni: „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” (Lk 15,20). Szent Josemaríát meghatotta ez a kép: „Egy olyan Isten előtt, aki hozzánk fut, nem maradhatunk csendben, és Szent Pállal együtt mondjuk: Abba Pater! Apa! Édesapám!, mivel Ő, a világegyetem Teremtője, nem törődik azzal, hogy nem használunk hangzatos címeket, és nem hiányzik Neki uralmának megfelelő megvallása sem.”[3]. Itt nemcsak az a csodálatos, hogy az apja milyen jó, hanem azt is, hogy továbbra is a fiának, drága fiának tartja. Nem arról van szó, hogy nem akar megbüntetni minket, hanem erősen át akar ölelni minket és csókokkal borítani, a fülünkbe suttogni: „kisfiam, kislányom…”

Isten nem fog addig várni, amíg valóban szentségileg gyónunk. Talán távol van az az idő, amikor visszatérhetünk a normalitáshoz; mégis, amikor látja a bűnbánatunkat, Ő maga fut majd hozzánk, izgatottan, boldogan és büszkén, hogy hazatértünk. Éppen ezért nem éri meg túl sokáig a bűneikben ragadni: „követve a Szentlélek bátorítását, amely Isten mélységéből táplálkozik, gondoljuk az Úr gondoskodására, hogy az önmagában is mennyire jó. Kérjük a zsoltárossal együtt, hogy részesülhessünk Isten gondoskodásában, megfigyelve nem csupán a saját szívünket, hanem az ő templomát is, ugyanazzal a zsoltárossal mondván: Amikor a lelkem gyötrődik, rád emlékszem.”[4].

Ajándékozd nekem a bűneidet

Ferenc pápa szereti ezt a történetet elmesélni: „Visszaemlékszem egy nagy szent, Jeromos életére, akinek nagyon rossz jelleme volt, de megpróbált szelíd lenni, de az ő jellemével… mert dalmát volt, és akik Dalmáciából származnak nagyon erős személyiségek… Elérte, hogy uralkodni tudjon saját magán, így nagyon sok dolgot, sok munkát tudott felajánlani az Úrnak, és megkérdezte az Úrtól: „Mit akarsz tőlem?” – „Még nem adtál nekem mindent”. – „De Uram, neked adtam ezt is, és ezt is, és ezt is…” – „Hiányzik még valami.” – „Mi hiányzik?” – „Add nekem a bűneidet”. Szép ezt hallani: „Add nekem a bűneidet, a gyengeségeidet és én meggyógyítalak, te menj előre”[5].

Ezekben a napokban hiányozhatnak ezek a szavak, de ha jól figyelünk, meghallhatjuk Jézus szeretetteljes, lágy hangját, ami megvigasztal minket

A szenvedésünk, a bánatunk okoz fájdalmat Istennek, mert ez az elsődleges következménye annak a csalásnak, amit a bűn okoz. Ezért, ha visszatérünk Hozzá, a fájdalma abbamarad, és a mi bűnünk is. A bűn hatalma korlátozott, a Kereszt elvette a mérgét: megváltottak vagyunk, ha alázatosak vagyunk, és ha hagyjuk magunkat megváltani.

Gyakran mondhatjuk: „Csak azt a néhány órát kell felidéznem, amióta felkeltem: milyen fogyatékos a szeretetem és a hűségem. Nagyon fáj, de nem foszt meg békémtől. Leborulok Isten előtt, és megvallom, hogyan állok. Azonnal érzem a bizonyosságot, hogy mellém áll, és a szívem mélyén hallom, amint Ő lassan ismétli: meus es tu!; enyém vagy! Tudtam – és tudom- milyen vagy, csak előre!”[6].

A gyónás során halljuk Isten gyengéd és nyugodt hangját, amint azt mondja: „Felmentelek a bűneid alól”. Ezekben a napokban hiányozhatnak ezek a szavak, de ha jól figyelünk, meghallhatjuk Jézus szeretetteljes, lágy hangját, ami megvigasztal minket.

A legjobb áhitat

Szent Josemaríának nagyon tetszett a bűnbánat aktusait egy olyan dologhoz hasonlítani, amit az olaszoktól tanult. Azt állítják a csésze kávéval kapcsolatban, hogy nem kevesebbet, mint hármat, de nem többet, mint harminchármat kell belőle inni: „minél több, annál jobb”[7].

A bánat az az érzés, amit az elkövetett bűnnel szemben érzünk. Az Egyház hagyományosan megkülönbözteti a tökéletes bánatot és a tökéletlen bánatot. A Katolikus Egyház Katekizmusa azt tanítja, hogy a tökéletes bánat „a mindennél jobban szeretett Isten iránti szeretetből fakad”[8]. Mivel ez a Szeretet egy aktusa, úgy is tekinthető, mint a kegyelem műve, ezért „eltörli a bocsánatos bűnöket” és szintén „elnyeri a halálos bűnök bocsánatát is, ha együtt jár azzal a szilárd elhatározással, hogy a bűnbánó, mihelyt alkalma nyílik, szentségi gyónáshoz járul.”[9].

A bánat az az érzés, amit az elkövetett bűnnel szemben érzünk


Létezik a tökéletlen bánat is, ami „a bűn rútságának szemléléséből vagy a bűnöst fenyegető örök kárhozattól és egyéb büntetésektől való félelemből fakad.”[10]. Ez egy kezdetleges fájdalomnak tűnhet, viszont „ez szintén az Úr adománya, a Szentlélek bátorítása”[11], ami felkészít minket a gyónásra és a bűnbocsánatra, habár önmagában nem jelenti a súlyos bűnök iránti megbocsátást.

Ferenc pápa egy, az ezen napokban elhangzott homíliájában hangsúlyozta: „ha nem találsz papot, hogy meggyónj, akkor beszélj Istennel, ő a te Atyád, és mondd el neki az igazat: Uram, ezt, és ezt, és ezt cselekedtem… Bocsáss meg”, és kérd tőle a bocsánatot teljes szívedből, a Fájdalom Aktusával, és ígérd meg neki: „Meg fogok gyónni később, de kérlek bocsáss meg most”. És azonnal vissza fogsz találni Isten kegyelméhez. Közeledni tudsz hozzá te magad is, ahogyan a Katekizmus tanítja, Isten megbocsát egy pap közreműködése nélkül is. Gondolj arra: „Itt az idő!” És ez lesz a megfelelő pillanat, az alkalmas pillanat. Egy valódi fájdalomból eredő aktus, és ezután a lelkünk olyan fehér lesz, mint a hó.[12] .

Másrészről, a jelenlegi nehéz helyzet arra szolgálhat, hogy kérjük Istentől, hogy azok az emberek is meggyónjanak, akiket mi szeretnénk, vagy imádkozhatunk azokért, akik nehéz helyzeteken mennek keresztül és szükségük van arra, hogy megbékéljenek Istennel. Így megélhetjük a szentek különleges közösségét, ami annyi vigasztalást adott a keresztényeknek a nehéz időkben.

* * *

Mindezek tudása sem lehet azonban elég bizonyos helyzetekben, hogy meg tudjuk újítani a szívünkben lakozó békét és boldogságot. Ez a Szűzanyának, az ő gondoskodásának az ideje, amely mindent elrendez: „Mintha életed minden bűne egyszerre törne felszínre. – Ne csüggedj. – Fordulj inkább hittel és gyermeki ráhagyatkozással Szentséges Szűzanyádhoz. Ő nyugalmat ad lelkednek.”[13].

Diego Zalbidea


[1] Prelátus levele, 2020. március 14.

[2] Szent Bernát Szentbeszéd 61,3-5.

[3] Szent Josemaría Escrivá: Krisztus jár erre 64.

[4] Szent Bernát Szentbeszéd 5,4-5.

[5] Ferenc pápa szentbeszéd, 2017.

[6] Josemaria Escriv.á: Isten barátai 215.

[7] Josemaria Escrivá: Barázda 480.

[8] Katolikus Egyház Katekizmusa 1452.

[9] uo.

[10] Katolikus Egyház Katekizmusa 1453.

[11] uo.

[12] Ferenc pápa homília 2020. március 20.

[13] Josemaria Escriva: Út 498.