Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!

A Szentatya lezárta a hit évét: az immár mögöttünk álló időszakban Isten segítségével igyekeztünk növekedni ebben az isteni erényben, amely a keresztény élet gyökere, és kitartóan kértük az Urat: adáuge nobis fidem!,[1] növeld bennünk a hitet, és vele együtt a reményt, a szeretetet és az áhítatot. Most, e kegyelemben gazdag hónapok után és az Istentől kapott lendülettel igyekezzünk továbbra is nap mint nap ezen az úton járni, amely a Mennybe vezet. Forduljunk a Szűzanyához, a hit és az Istennel való bensőséges viszony mesternőjéhez, hogy tegye hatékonnyá arra irányuló vágyunkat, hogy hűségesek legyünk Fiához és az Egyházhoz.

Az egyházi tanítóhivatal dokumentumai – köztük nemrég a Lumen fidei kezdetű enciklika is – a hit eredetének két lényeges vonását emelték ki, ahogy azok az Újszövetségben szerepelnek. Egyrészt Szent Pál azt állítja, hogy fides ex audítu,[2] vagyis a hit abból fakad, hogy meghalljuk Isten Szavát, amelyet az Egyházban olvasunk és fogadunk be, másrészt Szent János arról beszél, hogy Krisztus, Isten emberré lett Fia az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít[3] és képessé tesz arra, hogy megismerje az Istenben rejlő titkokat. A világosság és a szó, a szó és a világosság tehát az általunk vallott hit két egymástól elválaszthatatlan jellemzője. Ezért sürgősen vissza kell nyernünk a hit sajátos világosságát, mert ha a hit lángja kialszik, végül az összes többi fény is elveszíti erejét.[4] Gyermekeim, köszönjük meg Istennek teljes szívünkből ezeket a fényeket, melyeket a Szentlélek az egyházi tanítóhivatalon és a szentek életén keresztül folyamatosan gyújt a lelkünkben: igyekezzünk befogadni őket és hagyni, hogy a Szentlélek vezessen minket mindennapi életünkben.

A múlt hónap közepén zajlott le Rómában egy kongresszus „Szent Josemaría és a teológiai gondolkodás” címmel. Az előadók azt elemezték, hogyan nyújt a szentek tanítása és tanúságtétele új fényeket a hitben való elmélyüléshez és ennek következtében a hittan egyre mélyebb tudományos kifejtéséhez. Ez a kongresszus újabb alkalom volt arra, hogy teológusi körökben többen megismerjék annak az üzenetnek sajátos árnyalatait, amelyet az Atyánk 1928. október 2-án kapott Istentől, azzal a feladattal, hogy azokat továbbadja a keresztényeknek, főként azoknak, akik mindennapi életét a családi, szakmai, társas tevékenységek töltik ki.

Az elmúlt hónapok során a Hiszekegyben foglalt igazságokról írtam leveleimben. Most abban szeretnék segíteni nektek és saját magamnak, hogy olyan következtetéseket vonjunk le, amelyek révén a hit erénye át tudja hatni az életünket a következő hónapok során. Abban kell elmélyednünk, hogy miként kell a hitnek mindennapi viselkedéssé válnia, hogy valóban megvilágosítsa az értelmünket, megerősítse az akaratunkat és lángra lobbantsa a szívünket, hogy Isten ismerete és szeretete hassa át a magatartásunkat, és azt továbbadjuk minden léleknek.

Abból indulunk ki, hogy teljes mértékben bíznunk kell abban, hogy az Egyházban birtokunkban van az életszentségre vezető eszközök teljessége, melyeket Krisztus hagyott ránk. Ezek közül kiemelkedik a szentségek vétele, Isten és az Egyház parancsolatainak teljesítése és az imádság, amint azt összefoglalja a Lumen fidei kezdetű enciklika.

A szentségek Krisztus cselekedetei, amelyek által szent Embersége, amely már megdicsőülten a Mennyben van, közvetlen kapcsolatba lép a lelkekkel, hogy megszentelje őket. A Szentléleknek ugyanakkor más, számunkra ismeretlen útjai is vannak, amelyeken magához vonzza az embereket. A Pápa mégis arra figyelmeztet, hogy a mi kultúránk elveszítette Isten ezen konkrét jelenléte, világban való tevékenysége iránti érzékét. Úgy gondoljuk, hogy Isten csak odaát létezik, a valóság egy másik szintjén, a mi konkrét dolgainktól függetlenül. Ha így volna, ha Isten képtelen lenne a világban tevékenykedni, akkor a szeretete nem volna valóban hatalmas, valóban valóságos, nem is volna igazi.[5]

Idézzük fel Szent Josemaría tanítását, amely már fiatalkorában szilárd formát öltött, amikor így írt: Legyünk meggyőződve, hogy Isten mindig a közelünkben van. Úgy élünk, mintha távol lenne, messze, ahol a csillagok ragyognak, és elfelejtjük, hogy itt is van, állandóan mellettünk.

Itt van a közelünkben, mint szerető atya. Jobban szeret minket, mint a világ összes anyja képes szeretni gyermekeit, segít, buzdít, megáld... és megbocsát. (…) Tudatosítsuk magunkban, meggyőződéstől áthatva, hogy atya ő, a mi atyánk, Isten, aki közelünkben és a mennyben is van.[6]

Különösen így van ez, amikor megkapjuk a szentségi feloldozást és az Oltáriszentséghez járulunk. E hitből fakadó meggyőződés révén mérhetetlen biztonsággal tölt el minket az Úr megbocsátása és közelsége, óriási békével árasztja el a lelket, és képessé tesz arra, hogy ezt a derűt továbbadjuk a környezetünknek. Ezért soha nem fáradok bele abba, hogy elismételjem: valahányszor e szentségekhez járulunk, annak biztos tudatában tesszük, hogy a Szentlélek az, aki Krisztus által az Atya szeretetéhez vonz minket.

Ültessük át e gondolatokat a gyakorlatba a belső életünk küzdelmeiben. Szentté válhatunk, szentnek kell lennünk a hibáink és bukásaink ellenére, mert Isten arra hív, hogy váljunk isteni életének részeseivé mint gyermekei Krisztusban, és felkínál minden gyógymódot is. A szentségek és az imádság kegyelmével könnyebb teljesíteni az isteni törvény parancsait és hűségesnek lenni állapotbeli kötelességeinkhez.A tízparancsolat nem tilalmak gyűjteménye, hanem konkrét eligazítás arra nézve, hogyan kell kijönni a magába zárkózott, önző „én” pusztájából, és hogyan lehet párbeszédet kezdeni Istennel, hagyva, hogy átöleljen az ő irgalmassága, azért, hogy hordozzuk irgalmasságát.[7]

Kérjük az Urat, hogy adjon nekünk erős hitet, amely minden cselekedetünket élteti. Biztos, hogy hiszünk Isten szavában, csodálattal olvassuk az Evangéliumot és elmélkedünk róla, de talán nem jut el a lelkünk mélyére annyira, hogy átalakítsa minden egyes cselekedetünket. És amikor jönnek a nehézségek, a szárazság, a környezet ellenállása, talán elcsüggedünk. Nem lehet, hogy a hitünk kissé elálmosodott? Nem lehet, hogy jobban kell támaszkodnunk a Szentlélek működésére, aki a kegyelem által a lelkünkben lakik? Nem arról van szó, hogy olykor túlságosan csak a saját erőnkre támaszkodunk? Elmélkedjünk arról az átalakulásról, amelyen az apostolok mentek keresztül Pünkösdkor, és tartsuk magunkat az ott látott irányvonalakhoz, amelyeket megismerünk az Egyház által a kezdetektől fogva ajánlott keresztény áhítatgyakorlatok révén is: az elmélkedő imádság, a fohászok és szóbeli imádságok – főként a rózsafüzér –, az apró önmegtagadások, a lelkiismeret-vizsgálat, az Isten jelenlétében végzett és jól befejezett munka révén.

A benső élet – tanította az Atyánk – nem érzés kérdése. Mennyi fényt kapunk, amikor világosan látjuk, hogy megéri fáradozni napról napra, hónapról hónapra, évről évre és egész életünkben, mert utána a Szeretet vár minket a Mennyben! El kell raktároznunk ezeket a fényeket, gyermekeim. Meg kell őriznünk Isten e kegyelmeit a lelkünkben mint egy víztározóban: a világosságot, a fényt, az odaadás édességét. És amikor jön a sötétség, az éjszaka, a keserűség, vessük bele magunkat az Úr kegyelmének e tiszta vizébe. Noha az adott pillanatban vak vagyok, látok; noha száraz vagyok, megöntöz a Krisztus Szívéből fakadó és az örök életre vezető víz. Akkor, gyermekeim, ki fogunk tartani a küzdelemben.[8].

Így képesek leszünk segíteni másoknak, hogy ők is határozottan járják a hit útját. Valóban, a hit nem pusztán Jézusra tekint, hanem Jézus szempontjából, az ő szemével lát: részesedés az ő látásmódjából.[9] Az Úr figyelt mindenkire külön-külön, de az egész sokaságra együtt is. Minden egyes emberért és mindenkiért lejött a földünkre, és mindenkiért és minden egyes emberért folytatja üdvözítő művét. A mi küldetésünk ezért az, hogy elvezessünk Jézushoz mindenkit, akivel összehoz minket az élet, kezdve a hozzánk legközelebb állókon. Így viselkedtek az őskeresztények, akik előidézték a pogány világ megtérését.

Egy régi elmélkedésben Szent Josemaría éppen az őskeresztények példájáról beszélt: tanulatlan emberek, akik tisztában vannak a rájuk váró vértanúsággal és erőszakos halállal, mégis elfogadják, hogy Krisztus munkatársai legyenek a világ üdvössége érdekében, és nekilátnak, hogy megdöntsék a pogányságot és megtöltsék a földet keresztény vérrel. Nagyon hamar társukul szegődik a hit hirdetésében és az azt megpecsételő dicsőséges szenvedésben Saul, aki korábban üldözte őket és az ösztöke ellen rugdalózott (vö. ApCsel9,5). Ott mennek mind, tisztán, hogy megtisztítsák a pogány világ piszkos és zavaros ingoványát, hogy az általuk gyakorolt apró erényekkel, a szeméremmel, a szerénységgel, a becsületességgel legyőzzék a pogány társadalmat, amely csak az élvezeteket hajhássza (…). Behatoltak az ókori világ szívébe: Rómában vannak. Mit lesznek képesek elérni ott? A választ megtaláljuk a történelemben: a császárok trónja leomlik, és ma, kétezer évvel később Péter még mindig Róma püspöke.[10]

Az új evangelizáció kihívásaival szembesülve mai is nagyon erősen meg kell tartanunk ugyanezt a reményt. Non est abbreviáta manus Dómini,[11] nem rövid az Úr keze. De hitből élő férfiakra és nőkre van szükség ahhoz, hogy a Szentírás csodái újra megtörténjenek. Néhány napja jelent meg a Pápa apostoli buzdítása Evangélii gáudium címmel, amely a legutóbbi, éppen az új evangelizációról szóló püspöki szinódus rendes ülésének eredményeiből indul ki. Arra buzdítalak benneteket, hogy olvassátok el, hiszen minden bizonnyal sok új fényt meríthetünk belőle ehhez a nagy feladathoz.

Nem akarok elsiklani a guadalupei Szűz Mária közelgő, december 12-i ünnepe felett. 1931−ben – a Mű történetének nagyon nehéz időszakában – ugyanezen a napon hallotta Szent Josemaría a lelke mélyén, amint Isten a Szentírás szavaival így szól hozzá: inter médium móntium pertransíbunt aquæ;[12] a kegyelem vizei folynak a hegyek között, legyőzve bármilyen akadályt, mindent, ami szemben áll Isten uralmával az ember személyes fejlődésében, illetve az Egyház és az emberiség életében. Mert ez az a győzelem, amely legyőzi a világot: a mi hitünk.[13] Így hozzájárulunk ahhoz, hogy megvalósuljon az Atyánk vágya, amelyet az Opus Dei alapításának első pillanatától fogva hallottunk és olvastunk tőle: regnáre Christum vólumus!, azt akarjuk, hogy Krisztus uralkodjon.

Ma kezdődik advent, az Úr születését előkészítő időszak. Nagy segítségünkre lehetnek ezek a napok – amikor újra rácsodálkozunk az Atya jóságára és irgalmára, aki elküldi a Fiát a világba –, hogy megújítsuk arra irányuló vágyunkat, hogy mindig nyitottak maradjunk Isten fényei és szavai előtt, főként a Szentírás olvasásában és a róla való elmélkedésben.

A decemberi ünnepek Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásával kezdődnek: Szűz Mária, a hit mesternője, a reményünk, csodálatos példájával megmutatja, hogyan lehet Istent és Istenért a felebarátainkat úgy szeretni, hogy közben a szívünk, az értelmünk és az érzékeink teljesen az Úrra figyelnek. Igyekezzünk a lehető legjobban felkészülni erre a küszöbön álló ünnepre azáltal, hogy gyermeki szeretettel fordulunk égi Édesanyánkhoz.

Így imádkozva engedjünk nagyobb teret az Egyházért és a Pápáért, a munkatársaiért, a szándékaimért, minden ember lelki és anyagi szükségleteiért mondott imádságnak. Soha ne hagyjanak közömbösen – és Istennek hála, biztos vagyok benne, hogy nem is történik így – azok az anyagi és lelki nehézségek, olykor valódi tragédiák, amelyek az egész világon oly sok embert érintenek.

Decemberben a Mű történetének több évfordulóját is ünnepeljük, köztük a Szűz Máriáról elnevezett Római Kollégium létrejöttét 1953-ban. Adjunk hálát Istennek a Mű történetének valamennyi évfordulójáért.

Minden szeretetemmel megáldalak benneteket.

Atyátok

+ Javier

Róma, 2013. december 1.

[1] Lk 17,5

[2] Róm 10,17

[3] Jn 1,9

[4] FERENC PÁPA: Lumen fidei kezdetű enciklika, 2013. június 29., 4

[5] Ugyanott, 17

[6] SZENT JOSEMARÍA: Út, 267

[7] FERENC PÁPA: Lumen fidei kezdetű enciklika, 2013. június 29., 46

[8] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1974. február 17.

[9] FERENC PÁPA: Lumen fidei kezdetű enciklika, 2013. június 29., 18

[10] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy elmélkedésről, 1937. július 26.

[11] Iz 59,1

[12] Zsolt 103(104),10 (Vg)

[13] 1Jn 5,4