Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!
Pár nap telt el Pünkösd ünnepe óta. Szűz Máriával, Jézus Anyjával[1] szoros egységben készültünk erre az ünnepre, hogy a Szentlélek újra birtokba vegye a lelkünket. Ezt követően a liturgia újra bevezetett minket az évközi időbe, amely mintegy földi zarándokutunk tükre. A Vigasztaló Szentlélek, akit az Atya mellől maga Jézus Krisztus küldött el hozzánk, határozottan azon cél felé vezet, amelyre mindannyian vágyunk, amely nem más, mint az örök élet Istenben, a részesedés az Ő végtelen boldogságából. Az Atyánk gyakran mondta, hogy az Opus Dei a hívei számára a Menny másolata, és arra buzdított minket, hogy – még a nehéz pillanatokban is – örömteli hűséggel járjuk nap mint nap ezt az utat.
Annak érdekében, hogy az élet viszontagságai közepette ne felejtkezzünk el e ránk váró boldogságról, a liturgia arra hív minket, hogy a következő vasárnap ünnepeljük és szemléljük a Szentháromság misztériumát: a háromszemélyű egy Istent, akit végleg birtokolva és a Vele való együttlétet élvezve elérjük életünk célját. Készüljünk fel a lehető legjobban erre az ünnepre. Régi egyházi szokást követve Szent Josemaría azt javasolta, hogy a Mű központjaiban három nap imádkozzuk az angyali triszágiont, amely segít bensőséges módon részt vennünk abban az imádó, hálaadó és dicsőítő imádságban, amellyel az angyalok és a megboldogult lelkek fordulnak szüntelenül a háromszemélyű egy Istenhez. Mi, akik szó szerint az Atyánk mellett imádkozhattuk, tanúi voltunk, hogy mekkora örömmel dicsőítette Istent a három isteni Személyhez intézett imádsággal.
Tibi laus, Tibi glória, Tibi gratiárum áctio in sæcula sempitérna, o Beáta Trínitas! Így szólítjuk meg újra Istent e három nap során, imádságunkkal az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez fordulva. Dicséret Neked, dicsőség Neked, hála Neked mindörökké, ó legszentebb Szentháromság! És csatlakozunk a Mennyország énekéhez, miközben ezt ismételjük: Sanctus, Sanctus, Sanctus Dóminus Deus exercítuum... Szent, szent, szent a seregek Ura. Dicsőséged betölti a Mennyet és a földet.
Sokatmondó, hogy éppen az évközi idő újbóli kezdetén hív arra az Egyház, hogy szívünket, szavunkat és tekintetünket emeljük a Szentháromságra. Erre kellene törekednie a földön minden egyes embernek, hiszen arra lettünk teremtve, hogy most megismerjük és szeressük Istent, az örökkévalóságban pedig élvezzük a jelenlétét. Mindannyiunknak emlékeztetnünk kell erre a barátainkat és ismerőseinket. Az életszentség felé című szentbeszédében Szent Josemaría felvázolta az utat, amely ehhez a boldog célhoz vezet. Miután rámutat arra, hogy a keresztények útja a Szűzanyához fűződő bizalommal teli kapcsolattal kezdődik, aki mindig Jézushoz vezet minket, megtanít arra is, hogy Krisztussal járjunk a legkülönbözőbb körülmények közepette, vállalva a Vele való azonosulást a Kereszten. Ezután már nem tud mást tenni a szív− írja az Alapítónk –, mint külön-külön megismerni és imádni a Szentháromság mindhárom isteni Személyét. Ez a lélek számára mintegy új felfedezés a természetfeletti életben, olyan, mint amikor egy kisgyermek apránként felfedezi a világot. A lélek szerető párbeszédet folytat az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel; könnyedén hagyja, hogy az életadó Vigasztaló működjön benne, aki anélkül, hogy megérdemelnénk, nekünk adja magát: az ajándékait és a természetfeletti erényeket.[2]
Ha természetfeletti módon tekintünk a hétköznapi helyzetekre, a szokásos és a rendkívüli eseményekre, oly módon, hogy mindenben az Urat keressük, mindannyian előreléphetünk már most ezen az Istennel való egység felé vezető ösvényen, mintegy belekóstolva abba a végleges egységbe, amely – ismétlem – a Mennyországban lesz osztályrészünk. Erről az életszentség felé vezető útról mondta Szent Josemaría a következőket: Nem holmi rendkívüli helyzetekre gondolok. Sokkal inkább a lelkünk mindennapi tapasztalataira: a szeretetből fakadó bolondságra, amely feltűnés nélkül, túlzás nélkül megtanít szenvedni és élni, mivel Isten megajándékoz minket a Bölcsességgel. Micsoda derű, micsoda béke, ha az életre vezető keskeny úton (Mt7,14) haladunk![3]
Tökéletesen kitaposott ösvény áll előttünk: per crucem ad lucem! Ha hűségesen válaszolunk a kegyelem indításaira, a Jézus Krisztussal való egység bevezet minket a Szentháromság berkeibe. És ezt a kegyelmet elsősorban a szentségeken, főként a szentgyónáson és az Oltáriszentségen keresztül kapjuk. Milyen jóságos volt Jézus, hogy örökbe hagyta Anyaszentegyházának a szentségeket: gyógyszerek, minden bajban.
Tiszteld azokat, s légy nagyon hálás az Úrnak és Egyházának.[4]
Mutassuk ki továbbra is nap mint nap hálánkat a Menny iránt, amiért ezen eszközökkel segít nekünk, hogy javítsunk az Úrral való kapcsolatunkon. Az Ige megtestesülésének nyomai ezek – így hívta őket Szent Josemaría[5], ugyanakkor arra buzdított minket, hogy igyekezzünk lábunkat pontosan e lábnyomokba helyezve haladni előre.
Úrnapja közelgő ünnepére gondolva – amelyet az adott hely liturgikus rendelkezéseinek megfelelően június 7-én, csütörtökön vagy az azt követő vasárnap ünneplünk – röviden szeretnék az Oltáriszentségről beszélni nektek, amely magában foglal minden isteni segítséget, és amely mintegy útravaló földi zarándokutunkhoz. Ezt fejezi ki a liturgia a mise szekvenciájában: Ecce panis angelórum, / factus cibus viatórum: / vere panis filiórum, / non mitténdus cánibus[6]: imhol angyaloknak étke, vándorutunk erőssége, édes fiak vendégsége, ebeknek oda ne vesd. A szentmise bemutatása után itt maradt a tabernákulumban. Jézus az Oltáriszentségben biztos záloga lelkünkben való jelenlétének, a világot fenntartó erejének, az üdvösségre vonatkozó ígéreteinek, amelyek segíteni fognak, hogy az emberiség családja az idők végezetén mindörökre lakást vegyen a mennyei hazában az Atyaisten, a Fiúisten és a Szentlélek Isten, a legszentebb Szentháromság, az egy Isten mellett. Amikor hiszünk Jézusban, a kenyér és bor színe alatti valódi jelenlétében, teljes hitünk cselekvővé válik.[7]
A következő napok során igyekezzünk sokat udvarolni Jézusnak. A szentségkitételeken, az úrnapi körmeneten, az Oltáriszentség iránti áhítat egyéb megnyilvánulásain azzal a vággyal vegyünk részt, hogy a Szent Ostyában dicsérjük Jézust, hálát adjunk Neki, engeszteljük azokért a bűnökért, amelyekkel megbántottuk és a sérelmekért, amelyek az Oltáriszentségben érik. Húzódjunk Hozzá közel bizalommal, főként Szent Szíve ünnepén, június 15-én: lépjünk be ebbe a Szívbe, amelyet a Kereszten megnyitott egy lándzsa, hogy megmutassa, milyen mérhetetlen szeretettel szeret mindannyiunkat. És természetesen forduljunk Szűz Mária Szent Szívéhez, amely a biztos út: iter para tutum!
Egész június bővelkedik jeles napokban, köztük az Opus Dei történetének jeles évfordulóiban. Az első papok szentelése 1944. június 25-én, az Atyánk Rómába érkezése 1946. június 23‑án, a Mű szellemiségének és normáinak végleges jóváhagyása a Szentszék által 1950. június 16‑án. Különös figyelmet érdemel Szent Josemaría 1975. június 26-i mennyei születésnapjának évfordulója. Biztosíthatlak róla benneteket, hogy az Alapítónk még földi életének utolsó napján is különleges áhítattal akart és tudott térdet hajtani a tabernákulum előtt. Aznap, június 26-án a teste már nem bírta tovább, mindennek ellenére Castelgandolfóból visszatérve az Oltáriszentség előtt tökéletes imádással hódolt. Így teszünk mi is? Tudatában vagyunk annak, hogy e pillanatokban Istent imádjuk? Szükségét érezzük annak, hogy köszönjünk az Oltáriszentségnek az Őt őrző templomba, kápolnába bemenet vagy kimenet?
Szent Josemaría ünnepe alkalmából kérjük a közbenjárását, hogy a Mű minden hívében, papokban és világi hívekben egyaránt növekedjen az életszentség és apostolkodás iránti vágy, akárcsak a barátokban és munkatársakban, akik részesednek a Mű szellemiségéből. Imádkozzunk az apostoli munka bővüléséért oly sok helyen, ahol várnak ránk. Ezért kérjük az Úrtól, hogy sok férfinak és nőnek adja meg a kegyelmet, hogy nagylelkűen válaszoljanak arra a hívásra, amelyet hozzájuk intéz, hogy közelről kövessék Őt, feltárva itt a földön Isten útjait.
Örömmel osztom meg veletek, hogy nagyon elégedetten tértem vissza nemrégi pozsonyi utamról: közvetlen közelről voltam tanúja a Mű apostolkodása fejlődésének Szlovákia és Csehország oly szeretett földjén, és szoros egységben éreztem magam mindnyájatokkal.
Imádságainkban mindig kiemelkedő helyet foglal el a Pápáért és az Egyház kormányzásában segítő munkatársaiért, valamint a lelkipásztorokért – az egész világ püspökeiért és papjaiért – mondott imádság. Szent Péter és Pál ünnepe június 29-én segítségünkre lesz, hogy a szándékaink között mindez igen fontos helyet kapjon. Az Atyánk azt akarta, hogy ne hagyjuk magára Péter utódját: reméljük, hogy érzi a segítségünket.
Mielőtt befejezném ezt a levelet, szeretnék néhány szót ejteni a születésnapomról, amelyet június 14-én ünneplünk. Elsősorban azt kérem, hogy imádkozzatok értem: szükségem van rá.
Hónapok óta gyakran eszembe jutnak emlékek arról, amikor Szent Josemaría a hetvenedik születésnapjára készült. Az Atyánk azt a kegyelmet kérte az Úrtól, hogy imádságos lélek legyen, noha már annyira elmerült Istenben, hogy gyakorlatilag szüntelen párbeszédet folytatott az Úrral. Így beszélt erről 1972. január 8‑án azon a szentmisén, amelyet lányai egy kis csoportjának mutatott be. Hetedik születésnapom előestéjén a következő elhatározást hoztam: imádságos lélek akarok lenni, szüntelenül imádkozni, felemelt karral, mint amikor a mise könyörgéseit imádkozom. És azt szeretném, ha ti is ezt határoznátok el: így jókedvűek, boldogok és hatékonyak lesztek.[8]
Több alkalommal más szavakkal ugyanezt a kegyelmet kérte az Úrtól. Jól emlékszem arra a pohárköszöntőre, amelyet egy újév alkalmából mondott az Általános Tanácsot alkotó fiai körében, néhány nappal a születésnapja előtt. Így szólt hozzánk: mindenkinek örömöt, saját magamnak bűnbánatot kívánok.[9] Ezért azt kérem tőletek, hogy e születésnapomon és mindennap imádkozzatok ezért az Atyátokért, hogy bűnbánatot tartsak és tudjam egyre jobban tenni mindazt, amit az Úr minden egyes nap során kér tőlem. Mivel a bűnbánat és az öröm egyaránt a Szentlélek működésének gyümölcse, kérjétek tőle, hogy imádságos lélekké váljak, fogékonnyá a Vigasztaló sugallataira, és azokat tettekre is váltsam. Ugyanezt kérem mindnyájatok számára: legyünk imádságos lelkek, férfiak és nők, akik szeretik az önmegtagadást és a bűnbánatot, szolgálnak a többieknek, és szüntelenül apostolkodnak. És mindezt a rendes és az esetleges rendkívüli körülmények közepette.
Emlékszem arra is, ahogy don Álvaro a nyolcvanadik születésnapjára készült. Mélyen belevésődött a szívembe az a hála, bűnbánat és segítségkérés, amely ezen az évfordulón a homíliájából áradt. Köszönöm, bocsáss meg, segíts jobban – sokszor hallottuk tőle e szavakat a különleges évfordulók alkalmával. Igyekszem gyakran ismételni, és azt tanácsolom nektek, hogy ha gondoljátok, ti is tegyétek magatokévá, mert nagy békét és derűt merítetek majd belőle.
Meg szeretném osztani veletek XVI. Benedek pápa néhány gondolatát, amelyet két hónapja, 85. születésnapján fogalmazott meg: Életem útjának utolsó szakasza előtt állok, és nem tudom, mi vár rám. De tudom, hogy Isten fénye létezik, hogy Ő feltámadt, hogy a fénye erősebb minden sötétségnél, hogy Isten jósága erősebb minden rossznál, ami a világban van. És ez segít biztosan haladnom tovább. Ez segít nekünk tovább haladni, és most teljes szívemből hálát adok mindazoknak, akik a hitük révén folyton segítenek megéreznem Isten „igenjét”.[10]
Isten szeretetére ismét arra kérlek benneteket, hogy továbbra is támogassatok imádságaitokkal, emlékezve arra, amit oly sokszor mondott Szent Josemaría arról, hogy szükségünk van egymásra. Remélem, gyermekeim − és ezt mindannyian saját magunkra vonatkoztatjuk –, hogy ti, ahol vagytok, egységet teremtetek, ahol dolgoztok, egységet teremtetek, ahol pihentek, egységet teremtetek. Kérjük a Szentlelket, hogy az imádságunk és áldozataink, a munka és a pihenés, a mindennapi életünk, az egészség és a betegség segítségével egyre erősebbé váljon ez az egység: minden pillanatban, semper in lætítia! Remélem, hogy segítetek június 14-én a következő szavakkal állnom az Úr elé: felajánlom Neked a leányaim és fiaim, és sok más ember imádságát.
Visszatérve június 26-ára megismétlem azt, amit szüntelenül hallottunk az Atyánktól: szeressétek egymást, szeressétek nagyon egymást. Megállás nélkül emlékeztetett minket az új parancsolatra, a mandátum novumra[11], amelyet oly nagy gonddal adott tovább Jézus Krisztus az övéinek, mindannyiunknak.
Minden szeretetemmel megáldalak benneteket.
Atyátok
+ Javier
Róma, 2012. június 1.
[1] Vö. ApCsel 1,14
[2] SZENT JOSEMARÍA: Isten barátai, 306
[3] Ugyanott, 307
[4] SZENT JOSEMARÍA: Út, 521
[5] SZENT JOSEMARÍA: Conversaciones (Beszélgetések), 115
[6] RÓMAI MISEKÖNYV: Úrnapja, Lauda, Sion (Dicsérd, Sion) szekvencia [7] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa (Találkozni Krisztussal), 153
[8] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy szentbeszédről, 1972. január 8.
[9] SZENT JOSEMARÍA: Újévi gondolatok, 1974. január 1.
[10] XVI. BENEDEK: 85. születésnapja alkalmából bemutatott szentmisén elhangzott szentbeszéd, 2012. április 16.
[11] Vö. Jn 13,34