A Prelátus 2012. februári levele

A szeretet érett gyümölcse az egység. A Prelátus több módját is felvázolja annak, hogyan élhetjük meg napról napra az Egyházban hőn áhított egységet.

2012.02.19.

Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!

Nagy örömmel osztom meg veletek a hírt, hogy két nappal ezelőtt, január 30‑án a Szentatya kihallgatáson fogadott. Mint a többi alkalommal, most is az imádságotokra támaszkodva mentem el e találkozóra. Tolmácsoltam a Szentatya felé a Prelatúra híveinek és munkatársainak vágyát, hogy keresztényekként hűségesek legyünk Istenhez, és ismét biztosítottam arról, hogy mindannyian szüntelenül imádkozunk érte és a szándékaiért. Mint mindig, a Pápa szeretettel fogadott: megköszönte a Mű nyújtotta szolgálatot az Egyháznak, és megkért, hogy továbbítsam áldását a hívekre és az egész világon működő apostoli kezdeményezésekre.

Támogassuk mindig tanításait azzal a vággyal, hogy minden segítségünkkel az Anyaszentegyház szolgálatára álljunk. Omnes cum Petro ad Iesum per Mariam: legyen ez valóság mindennapi életünkben; szeressétek nagyon a Pápát, és vegyük ki a részünket a hit évének előkészületeiből – amelyet néhány hónap múlva hirdet meg a Szentatya –, hogy növekedjünk ebben az erényben és sok embert elérjünk.

A múlt héten, Szent Pál megtérésének ünnepével véget ért az imanyolcad a keresztények egységéért. Adjunk hálát Istennek a Szentlélek vezetésével apránként megvalósuló előrelépésekért, és kérjük a Vigasztalót, hogy kegyelme egyre hatékonyabban nyilvánuljon meg: indítsa meg a keresztények szívét, hogy teljesüljön Jézus vágya, amelyről az utolsó vacsorán beszélt: ut omnes unum sint, sicut tu, Pater, in me et ego in te!:[1] legyenek mindnyájan egyek, amint te, Atyám bennem vagy s én benned.

A Műben mindennap elmondjuk ezt az imádságot pro unitate apostolatus, így rendelkezett Szent Josemaría az Opus Dei kezdetén. Az évek során sokszor hangsúlyozta ezen imádság fontosságát, és arra sarkallt minket, hogy azért imádkozzuk, mert meg is éljük. Az Atyánk hő vágya volt, hogy a Krisztusban hívők – sőt minden ember – egységéért folytatott imádságot támogassák az arra irányuló erőfeszítéseink, hogy ezt a szándékot valóra váltsuk mindenekelőtt a saját életünkben.

Az első keresztények világos tanítást hagytak ránk: állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.[2] Sokszor elidőztünk már az Egyház kezdeti időszakának ezen összefoglalásánál: az Atyánk gyakran használta ezt a szöveget, olyannyira, hogy bevésette a Mű egyik első kápolnájának falborításába; majd ugyanígy tett Rómában, a Pensionatóban, amikor úgy rendelkezett, hogy e szavakat fessék fel az egyik falra. Mindig azt mondta, hogy az Opus Dei szellemisége az első keresztények szellemisége,[3] és arra buzdított minket, hogy minden egyes pillanatban igyekezzünk olyan következetesen viselkedni, mint azok, akik megnyitották az Egyház útját.

XVI. Benedek pápa azokról a tulajdonságokról beszélve, amelyeknek köszönhetően a jeruzsálemi első keresztény közösség az egység és a szeretet helyeként jellemezhető,[4] kiemelte, hogy Szent Lukács nem pusztán egy múltbeli helyzetet ír le, hanem mindezt példaként, a jelenlegi Egyház számára modellként ajánlja, mivel mindig e négy vonásnak kell képeznie az Egyház életét.[5] Valóban, a hűség az apostolok tanításához, a lelkek és szívek egysége, az Eucharisztia ünneplése és a kitartó imádság a hiteles keresztény élet oszlopai, amelyekre szükség van ahhoz, hogy az Egyház mindenestül teljesítse küldetését a világban.

Az egységért folytatott imádsággal kapcsolatban szeretnék kitérni konkrétan arra a szeretetre, amely az első keresztény nőket és férfiakat összekötötte. Amint Szent Lukács is írja, a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt.[6]

A keresztények egysége a Szentlélek ajándéka, amelyet állhatatos imádsággal kell kérnünk. Ezt a kérést azonban szeretettel kell fűszereznünk. Amint arról a Szentatya is beszél, legyünk meggyőződve arról, hogy akkor törekszünk valóban az egységre, ha a változás először bennünk megy végbe és hagyjuk, hogy Isten működjön, ha hagyjuk, hogy átalakítson minket Krisztus képére, ha belépünk az új életbe Krisztusban, amely a valódi győzelem. Valamennyi keresztény látható egysége felülről, Istentől kiindulva valósul meg, olyan mű, amely megköveteli, hogy alázatosan beismerjük gyengeségünket és elfogadjuk az ajándékot (…). Az Istentől származó egység ennélfogva megköveteli, hogy nap mint nap megnyíljunk egymás felé a szeretetben.[7]

Egy szentbeszédében Szent Ágoston úgy fogalmazott, hogy „a gőg megosztottságot szül, míg a szeretet az egység szülőanyja”.[8] Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindenki magában hordozza a megosztás veszélyét, mivel mindannyian hajlamosak vagyunk előtérbe helyezni a saját énünket, ami az egység legfőbb ellensége. Ennélfogva nem lenne alkalmas eszköz az, aki önző módon saját magára gondol, aki hagyja, hogy a büszkeség vezesse, aki nem igyekszik megszabadulni a hibáitól. Ezzel szemben az őszinte szeretet, tettetés nélkül, amint Szent Pál ajánlja,[9] szorosabbra fűzi a szálakat, amelyek összetartják és biztosítják az egymástól igen különböző emberek közötti testvéri viszonyt, anélkül, hogy csökkentenék az evilági kérdéseket illető vélemények és cselekedetek jogos sokszínűségét. Ezért a keresztények egységéért folytatott őszinte imádságnak együtt kell járnia a konkrétumokban megnyilvánuló alázattal és szeretettel. Ezt az egységet megvalósítani és tartóssá tenni – fogalmazott az Alapítónk – nehéz feladat, amely az alázat cselekedeteiből, a lemondásokból, a csendekből, a hallgatni és megérteni tudásból, a felebarát javáért való nemes érdeklődésből, a megbocsátani tudásból táplálkozik, amikor csak szükség van rá: egyszóval az igazi, tettekben megnyilvánuló szeretetre való képességből.[10]

Egy keresztény ember magatartása a többi emberrel szemben soha nem szorítkozhat a puszta udvariasságra vagy jólneveltségre, hanem a nagybetűs Szeretetet kell kifejeznie, amelyet maga Isten önt a szívünkbe. Ezért a szeretet, a gyengéd szeretet nem marad az érzések szintjén, még ha ezek nagy szerepet is játszanak a cselekedeteinkben, hiszen nem vagyunk csak lelkek, hanem hús és vér emberek. Mindazonáltal mindannyiunknak meg kell tisztítanunk az érzéseinket, különben az eleinte önzetlen szeretet könnyen az önzés, a saját kiválóságunkra törekvés vagy az önelégültség gyümölcsévé válhat.

Deus caritas est kezdetű enciklikájában XVI. Benedek kifejti, hogy az érzések jönnek és mennek. Az érzés lehet egy nagyszerű, kezdeti szikra, de az egész szeretet nem ez.[11] Meg kell tisztítani őket, elérni, hogy az önmegtagadás által megérjenek; csak így válik az érzés a szó tökéletes értelmében vett szeretetté.[12]

Jézus Krisztuson kívül nincs más példakép. Ezért a keresztény szeretet lényege: úgy szeretni, ahogy Ő szeretett minket − teljesen odaadta magát az Atyának szeretetből és a mi üdvösségünkért. Az utolsó vacsorán ezt hagyta ránk végrendeletként: Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.[13] Az első keresztény közösségekben testet öltött ez az új parancsolat, olyannyira, hogy a pogányok csodálkozva jegyezték meg: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!”.[14]

A valódi keresztény szeretetet, részesedést abból a szeretetből, amely eltöltötte a megtestesült Ige szívét, átitatja az áldozat; nem saját magára figyel, hanem a többiek javát keresi; és olyan feladattá válik, amelyet sosem lehet befejezetté nyilvánítani: meg kell tanulnunk szeretni, az Úr, Szűz Mária és a szentek példájára figyelve, akik Istent és embertársaikat szerették a legjobban. Éreznünk kell a felelősséget, hogy nap mint nap elkezdjük és újrakezdjük a küzdelmet, akár naponta sokszor, a szolgálat és a többieknek való odaadás apró figyelmességei terén – és olykor nagyobb horderejű dolgokban –, amelyeket a többiek talán észre sem vesznek, de az Atyaisten figyelmét nem kerülik el. Idézzük csak fel, milyen kitartóan ismételte az Atyánk a próféta szavait: discite benefacere,[15] tanuljatok meg jót tenni, tanuljunk meg jól befejezni mindent, amivel csak foglalkozunk.

És ha így viselkedünk, lehetővé válik a felebaráti szeretet a bibliai és a Jézus által meghirdetett értelemben. Abban áll, hogy azokat az embertársaimat is, akiket első látásra nem szívlelhetek, vagy egyáltalán nem is ismerek, Isten kedvéért szeretem. Ez csak az Istennel való bensőséges találkozás által lehetséges, amiből akaratközösség születik, és behatol az érzelmekbe. Ekkor tanulom meg, hogy azt a másikat ne csak a szememmel és érzelmeimmel nézzem, hanem Jézus Krisztus szempontjából lássam.[16]

Ez a magatartás – ismétlem – bizonyosan megköveteli, hogy igyekezzünk félreállítani a saját énünket és elfeledkezzünk saját magunkról. A szeretet együtt jár az alázatossággal, és gyümölcsük az egység. Ha őszintén semminek tartjuk magunkat, ha megértjük, hogy Isten segítsége nélkül a leggyengébb és legingatagabb teremtmény is jobb lenne nálunk, ha tudjuk, hogy képesek vagyunk elkövetni bármilyen hibát és szörnyűséget, ha a hűtlenségek elleni elszánt küzdelmünk ellenére a bűn jelenlétét tapasztaljuk magunkban, hogy gondolhatnánk másokról rosszat, hogy engedhetnénk, hogy elvakultság, a megértés hiánya vagy gőg töltse el a szívünket? Az alázat megtanít bennünket arra, hogyan bánjunk a legjobban az embertársainkkal: mindenkit megérteni, együtt élni velük, megbocsátani, nem okozni szakadást és nem állítani korlátokat, hanem – mindig! – az egységet építeni.[17]

A többi erényhez hasonlóan a szeretetet is renddel kell gyakorolni. Ezért – megkülönböztetés nélkül – elsősorban azokra kell irányulnia, akik körülvesznek minket: a családunkra, a barátainkra, a munkatársainkra, a szomszédainkra és ismerőseinkre… Ily módon megszilárdítjuk az Egyház egységét és az imádságra támaszkodva hozzájárulunk a keresztények áhított egységének megvalósulásához. Hogy bánunk azokkal, akiket Isten mellénk helyezett? Milyen kézzelfogható, mindennapi figyelmességekben nyilvánul meg örömteli segítőkészségünk mindegyikük iránt? Törekszünk rá, hogy az otthonunkban, a munkahelyünkön, a barátaink körében érezhető legyen Krisztus jó illata[18] az őszinte barátságban, az Isten szeretete által átitatott emberi szeretetben?

A keresztények legfőbb apostoli tevékenysége a világban – írta Szent Josemaría –, a legjobb tanúságtétel hitünkről az, ha segítünk, hogy az Egyházon belül az igazi szeretet uralkodjon. Ha nem szeretjük egymást igazán, hanem helyt adunk az ellenségeskedésnek, rágalmaknak és neheztelésnek, kit vonzanak az evangéliumbeli örömhír állítólagos hirdetői?[19]

Az Úr azt kéri, hogy a megértés és megbocsátás magvait hintsük el az egész társadalomban. Erre hív minden keresztényt, ezt várja az emberektől. Mindez lehetséges, ha Krisztus szeretete vezérel, aki képes a jellembeli, neveltetésbeli és kulturális különbségeket egymással összeférhetővé tenni titokzatos Testének egységében, anélkül, hogy bármilyen törést okozna benne. Az apostol nem veti el a sokféleséget: mindenki megkapta Istentől saját adományát, ki ezt, ki azt (vö. 1Kor7,7). De e különbségeknek az Egyház javát kell szolgálniuk. Arra kérem most az Urat– írja Szent Josemaría –, (…) hogy ne engedje meg, hogy Egyházában a lelkeket megmérgezze a szeretet hiánya. A szeretet a keresztények apostolkodásának a sója; ha ízét veszti, hogyan állhatunk a világ elé azt hirdetve: itt van Krisztus?[20]

Két hét múlva, február 14-én megemlékezünk a nőkkel folytatott apostoli tevékenység kezdetéről 1930‑ban és a Szent Kereszt Papi Társaság alapításáról 1943‑ban. Az Atyánk úgy tartotta, hogy e két dátum egybeesésében az isteni gondviselés nyilvánul meg, amely ki akarta emelni az Opus Dei egységét. Adjunk hálát Isten ezen ajándékáért, amelyet mindannyiunknak táplálnunk és oltalmaznunk kell mindenekelőtt a saját életünkben és környezetünkben.

Imádkozzunk az Egyház minden pásztoráért, hogy mindannyian, Péterrel, Krisztus titokzatos Testének látható fejével együtt Márián keresztül Jézushoz menjünk. Kérjük szüntelenül a Szentlelket a keresztények és minden ember egységéért a Katolikus Egyházban:más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor.[21]

Nem fejezhetem be e levelet úgy, hogy ne emlékeznék meg szeretett don Álvarónkról, aki február 19‑én ünnepelte a névnapját. Istennek adott válaszából sokat tanulhatunk, többek között azt, hogy hogyan gondoskodjunk odaadóan erről a természetfeletti családról, amelybe az Úr hívott minket – az Egyházról, a Műről –, örömmel és mindenestül odaadva magunkat, amint azt Szent Josemaría első utódja tette az Opus Dei élén.

Mint mindig, arra kérlek benneteket, hogy imádkozzatok a szándékaimért, különösen azokért a fiaimért, a Prelatúra aggregátusaiért, akiket február 18‑án szentelek diakónussá.

Minden szeretetemmel megáldalak benneteket.

Atyátok,

+ Javier

Róma, 2012. február 1.

[1] Jn 17,21

[2] ApCsel 2,42

[3] SZENT JOSEMARÍA: feljegyzések egy szentbeszédről, 1963. április 23.

[4] XVI. BENEDEK: általános kihallgatáson elhangzott beszéd, 2011. január 19.

[5] Ugyanott [6] ApCsel 4,32

[7] XVI. BENEDEK: Úr angyala imádságot megelőző beszéd, 2012. január 22.

[8] SZENT ÁGOSTON: Szentbeszéd 46, 18 (PL38 280)

[9] Vö. 2Kor 6,6