Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!
E hónapban Szűz Mária mennybevétele – amelyet az Egyház augusztus 15-én ünnepel – vonja magára a tekintetünket és szívünk figyelmét. Édesanyánk – akit Isten testestül-lelkestül felvett a Menny dicsőségébe – szépségét, fennkölt alakját szemlélve gyermeki szeretetünk még jobban fellángol, és szegénységünk és kicsinységünk tudatában az Egyházzal együtt kérjük: da manum lapsis, fer opem cadúcis,[1] segítsd meg az elesetteket, támogass minket, akik esendők és gyengék vagyunk. Utána pedig Szent Josemaríához hasonlóan gyermeki hálával, a szavak tartalmán elmélkedve ezt ismételjük: Édesanya! Édesanyánk! Édesanyám!
A mise első olvasmánya azt a jelenetet tárja elénk, amelyet Szent János ír le a Jelenések könyvében: Megnyílt az égben az Isten temploma, és láthatóvá vált a szövetség ládája a templomban. (…) Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona.[2] A Szentírás e sorairól beszélve XVI. Benedek – imádkozzunk még többet érte és a szándékaiért – felteszi a kérdést: Mit jelent a szövetség ládája? Mi jelenik meg? Az Ószövetségben Isten jelenlétének szimbóluma népe körében. A jelkép azonban már átadta a helyét a valóságnak. Ezért az Újszövetség azt mondja nekünk, hogy a szövetség igazi ládája egy konkrét élő személy: Szűz Mária. Isten nem egy bútordarabban lakik. Isten egy emberben, egy szívben lakozik: Máriában, aki méhében hordozta Isten emberré lett örök Fiát, Jézust, Urunkat és Üdvözítőnket.[3]
Annak köszönhetően, hogy tiszta méhében az Ige megtestesült, Máriában teljes mértékben beteljesednek Isten Izrael népének tett ígéretei. Isten új és végleges szövetséget kötött, azonban már nem egy néppel, hanem az egész emberiséggel; nem a Sínai-hegyen, hanem Szűz Mária szeplőtelen méhében, ahol az Ige testté lett, hogy közöttünk lakozzék. Adjunk hálát a Szűzanyának, amiért alázatosságával, engedelmességével és tisztaságával tökéletesen elősegítette az isteni terv megvalósulását. Kérjük tőle, hogy mi, a lányai és fiai – minden idők asszonyai és férfiai –, kövessük a példáját, és Isten segítségével igyekezzünk ápolni azokat az erényeket, amelyek égi Édesanyánkban ragyognak.
Ezen ünnep alkalmából arra buzdítalak benneteket, hogy – a Szentatya tanítását és Szent Josemaría példájának fényét követve − elmélkedjetek néhány konkrétumról, amelyet felfedezhetünk e jelenetet szemlélve, és éljétek meg azokat a gyakorlatban.
A Zsidókhoz írt levél írója emlékeztet a régi jeruzsálemi templom legfontosabb helyére, a Szentek Szentjére: itt volt elhelyezve az illatáldozat aranyoltára és a szövetség ládája, amelyet minden oldalon arany borított. A ládában őrizték a mannát tartalmazó aranyvödröt, Áron kivirágzott vesszejét és a szövetség tábláit.[4] Időzzünk el a ládánál, amely Szűz Máriát jelképezi. Az, hogy a láda a templom legszentebb helyén található, sok mindent elárul arról a különlegesen közeli és bensőséges viszonyról, amely a Szűzanya és Isten között áll fenn: Csak Isten nagyobb nálad![5]– kiáltjuk Szent Josemaríával együtt örömmel, mert szükségünk van rá. A Törvény táblái – melyeket Isten adott Mózesnek – azt jelképezték, hogy az Úr meg akarja tartani a szövetséget a népével, ha az hűséges marad a szövetséghez. A Szentírás elbeszéli, hogy az Úr minden gondoskodása ellenére Izrael újra meg újra hűtlen lett hozzá. Nem így a Szent Szűz, hiszen – ahogy a Pápa kihangsúlyozza – Mária a szövetség ládája, mivel magában hordozta Jézust, befogadta az élő Igét, Isten akaratának és Isten igazságának teljes tartalmát; befogadta azt, aki maga az új és örök Szövetség, amely akkor érte el csúcspontját, amikor odaadta saját testét és vérét: azt a testet és vért, amelyet Máriától kapott.[6]
Előttünk áll az első lecke, amelyet megtanulhatunk a Szűzanyától, és amelyet mélyebben a magunkévá akarunk tenni, hogy megéljük a gyakorlatban: naponta törekedni az Isten szent akaratával való lehető legteljesebb egységre, a kellemes pillanatokban, de különösen azokban, amelyek nehéznek bizonyulnak és áldozatot követelnek. Hűségesnek lenni Isten akaratához a nehéz körülmények között a legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy tiszta a szándékunk és határozottan arra vágyunk, hogy közelről kövessük Jézust. Nem jutnak erről eszünkbe Szent Josemaría a Szentlélekhez szóló imádságának e szavai: azt akarom, amit te akarsz, akarom, mert te akarod, úgy akarom, ahogyan te, akkor, amikor te akarod…?[7]
A hűségre való határozott törekvésünkről beszél e sorokat írva is: Néha szent irigységgel gondolsz az ifjú Apostolra, Jánosra, „quem diligebat Iesus” – akit Jézus szeretett. – Nem érdemelnéd meg szívesen, hogy így nevezzenek: „aki szereti Isten Akaratát”? Élj ennek eszközeivel, napról napra.[8]
Ez a törekvés valóra válik, ha határozottan igyekszünk azonosulni az Úrral a nap minden eseményében, kezdve a legkisebbektől. Annak számára, aki szeret – tanította az Alapítónk –, nem léteznek lényegtelen apróságok. Ily módon a szeretet nagyobbá teszi a cselekedeteinket, és a legkisebb dolog is hősiessé válhat. Mily kedves Isten szemében a hűség e konkrét területeken, valamint a folyamatos apró önmegtagadások! Hogy átalakítják az ember akaratát! Mennyire kitágítják a lelkedet! És az apró kötelességek terén megnyilvánuló hűséged által milyen nagy mértékben hozzájárulsz ahhoz, hogy kellemesebbé tedd az életet a többiek számára![9]
Így tett mindig a Szűzanya, és ezt világosan látjuk az Ige megtestesülésének pillanatában, valamint a Kereszt tövében, ahol szenvedett és meghalni látta a Fiát. Ugyanígy, ugyanilyen szenvedéllyel szerette Isten akaratát az élete többi körülménye közepette: a názáreti otthon háztartásáról gondoskodva, fogadva azokat, akik tanácsot vagy egy vigasztaló szót keresve meglátogatták, a Jézussal és a rokonokkal a legkülönbözőbb témákról folytatott beszélgetésben, egy szóval minden egyes pillanatban. Ekkor is a kegyelem – amely a szeplőtelen fogantatás első pillanata óta teljes volt Máriában – szüntelenül növekedett, ahogy Mária mindenben megfelelt a Szentlélek indításainak.
A szövetség ládájában őrizték a törvény tábláin kívül annak a mannának egy kis részét is, amelyet Isten a sivatagi vándorlás során adott enni a népnek. Ez a táplálék – maga Jézus tanított erről az élet kenyeréről szóló beszédben Kafarnaumban[10] – az Oltáriszentség jele volt, Krisztus valóságos testének és vérének jele, amelyet a szentség fátyla alatt a tabernákulumainkban őrzünk, hogy imádjuk az Urat és táplálkozzunk e nagy Kinccsel. Ő új mannává lett a mi kedvünkért, akik úton vagyunk az örök lakóhely felé.
Figyeljük meg, hogy a Szent Szűz viselkedése példa számunkra. Ki bánt Jézussal itt a földön gyengédebben és nagyobb szeretettel, mint ő? Ki figyelt rá jobban életének rejtett éveiben és nyilvános működése során? Ki fogadta őt be nagyobb áhítattal a szentáldozásban, miután az Úr az apostolok és utódaik, a papok kezében hagyta Áldozatának és szentségi jelenlétének egyedülálló ajándékát, és felment a Mennybe? Valóban, ahogy Boldog II. János Pál szokta mondani, Szűz Mária az az asszony, aki az Oltáriszentség iránti szeretetben mindenki előtt jár.
Időzzetek el egy másik leckénél, amelyet Máriát mint fœderis arcát, a frigynek szent szekrényét szemlélve tanulhatunk meg, amint azt Nagyboldogasszony ünnepe sugallja. Tanuljuk meg tőle a lehető legtöbbet és legjobban bánni Jézussal az Igében és az Oltáriszentségben, a Szentírás olvasásában és a róla való elmélkedésben, valamint a szentmisén való részvételben vagy a szentmise bemutatásában és a szentáldozásban. Mert nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról való – mondotta az Úr... Kenyér és szó: Ostya és imádság. Különben nem élhetsz természetfölötti életet.[11]
Nagyboldogasszony ünnepe Isten leányainak és fiainak a Műben eszünkbe juttatja 1951. augusztus 15-ét, amikor Szent Josemaría – azon természetfeletti nyugtalanság által hajtva, amelyet Isten ültetett el a lelkében – a loretói szent házban járt, hogy felajánlja az Opus Deit Szűz Mária szeplőtelen szívének.
Sokszor beszélt az Atyánk azokról a körülményekről, amelyek közepette a Szűzanya anyai gyengédségének jelei különös módon megnyilvánultak. Többek között felidézte azt a mély benyomást, amelyet az oltár felirata – hic Verbum caro factum est, itt az Ige testté lett – hagyott benne, valamint az e szavak nyomán kialakult bizonyosságot, hogy Isten meghallgatja. Évekkel később elevenen emlékként idézte fel: itt, ebben az emberkéz építette házban, földünknek e kis darabján lakott Isten. (…) Még ma is érzem az akkori megindulást. Szívesen elmennék újra Loretóba. Azzal a vággyal megyek, hogy azt ismételve és szemlélve: Hic verbum caro factum est,újra beleéljem magam Jézus gyermekkorába.[12]
Mindig erős áhítat fűzte a Szűzanyához, azonban könnyen elképzelhető, hogy e pillanattól kezdve szeretete egyre növekedett, egészen élete utolsó napjáig. Most az Atyánk Szűz Mária iránti, a Szentlélek irányítása alatt egyre növekvő gyermeki áhítatának egy másik megnyilvánulását szeretném a figyelmetekbe ajánlani. Azokra a szavakra gondolok, amelyeket 1971. augusztus 23-án, a Szűz Mária szeplőtelen szívének ünnepét – amelyet akkoriban 22-én ünnepeltek – követő napon hallott a lelke mélyén: adeámus cum fidúcia ad Thronum glóriæ, ut misericórdiam consequámur.
Az Atyánk a szóban forgó napokat egy észak-olaszországi faluban töltötte munkával és pihenéssel. Ezekben az években különleges erővel imádkozott az Egyházért, a Pápáért, a Műért és minden lélekért. Korábban nem kértem semmit – árulta el nekünk 1970 áprilisában. – Azért, mert úgy gondoltam, hogy jobb bizalommal Istenre hagyatkozni. Eleinte ez így volt jó, mert látszott, hogy minden Tőle származott. Most azonban azt gondolom, hogy kérnem kell, és jobban értem az Úr e szavainak erejét: Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!(Mt7, 7). Meg vagyok róla győződve, hogy sokat kell imádkozni, és az imádságomat Szűz Mária ezerszer áldott kezébe akarom letenni.[13]
Néhány héttel később, 1970. augusztus 6-án az Úr megerősítette ebben a meggyőződésében, és arra buzdította, hogy szüntelenül imádkozzon: Clama, ne cesses!– hangzott Szent Josemaría lelkében Izajás próféta szavainak visszhangjaként.[14] És ezen isteni sugallat nyomán útnak indult, hogy ellátogasson számos európai és amerikai Mária-kegyhelyre. Amint az imént írtam, 1971. augusztus 23-án erősítette meg az Úr azzal kapcsolatban, hogy ahhoz, hogy az imádsága meghallgatást nyerjen, Szűz Máriához kell fordulnia.
Ugyanezen a napon – mint mindig – kitárta a lelkét don Álvarónak és nekem e szavakkal: ma reggel, reggeli közben az Úr e szavakat sugallta nekem. Olyan ez, mint egy válasz arra az együttes kiáltásra, amely tegnap, Szűz Mária szeplőtelen szívének ünnepén szállt a Mennybe, hiszen bizonyos, hogy mindenki sokat imádkozott. Kérnünk kell, az Úr irgalmába kapaszkodva; nem kérhetünk csak az igazságosság nevében! Ha homályosan meglátnánk Isten igazságosságát, elképednénk, és nem tudnánk felemelni a fejünket, oly végtelenül tökéletes! Az irgalmáért és szeretetéért kell folyamodnunk. A szegény emberi szív azonnal kér, mintha joga lenne valamire, pedig nincs jogunk semmire. Azonban Szűz Mária közbenjárása folytán eltelhetünk bizalommal, mivel irgalma oly végtelen, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül a gyermekei kéréseit, különösen akkor nem, ha ráadásul az Édesanyján keresztül fordulnak hozzá.[15]
Azért írtam le nektek az Atyánk e bizalmas szavait, hogy tegyük azokat nagyon a magunkévá. Sokat beszélek az imádságról – már bizonyára feltűnt nektek –, mert ez az a biztos út, amely által kijárjuk mindazt a kegyelmet, amelyre az Egyháznak, a Pápának, a Műnek, a lelkeknek, mindegyikünknek szüksége van. Reggel és délután igyekezzünk ne csak a lehető legjobban végezni az imádságunkat, hanem egyben kérni az Urat sok szándékért: hittel, alázattal, kitartóan, állandó békével és örömmel, hiszen Isten és Szűz Mária gyermekei vagyunk, és mindig győzni fogunk.
Július 11-én eljutottam Fatimába, ahol a capelinhában imádkoztam mindegyikőtökkel együtt. A szándékaitokkal egyesülve imádkoztunk az Egyházért, a Pápáért és a munkatársaiért, a Műért, az egész emberiségért. Könnyű volt felidézni azokat az alkalmakat, amikor az Atyánk felkereste – ahogy ő fogalmazott – e „menedéket”, hogy ott minden lányával és fiával – akik már akkor a Műhöz tartoztak, vagy később látták meg a hivatásukat – együtt imádkozzon: milyen jó a Szűzanyával lenni!
Sok dolgom van most augusztusban is: szakadatlan egységetek által segítsetek haladni a munkámmal. Azt ajánlom nektek, hogy olvassátok el újra és elmélkedjetek azokon a szavakon, melyeket az Atyánk 1931. augusztus 7-én, a Szent Ostya felmutatása kapcsán írt,[16] mert e férfiak és nők között, akiknek Krisztust kell minden emberi tevékenység csúcsára helyezni, ott vagy te is, leányom, fiam: vizsgáld meg alaposan, hogyan éled meg ezt.
Minden szeretetemmel megáldalak benneteket.
Atyátok
+ Javier
Pamplona, 2012. augusztus 1.
[1] IMAÓRÁK LITURGIÁJA: Szűz Mária mennybevétele, I. esti dicséret himnusza [2] RÓMAI MISEKÖNYV: Szűz Mária mennybevétele, első olvasmány (Jel 11,19-12,1)
[3] XVI. BENEDEK: Szentbeszéd Szűz Mária mennybevételének ünnepén, 2011. augusztus 15.
[4] Zsid 9,4
[5] SZENT JOSEMARÍA: Út, 496
[6] XVI. BENEDEK: Szentbeszéd Szűz Mária mennybevételének ünnepén, 2011. augusztus 15.
[7] SZENT JOSEMARÍA: Saját kezű kézirat, 1934. április
[8] SZENT JOSEMARÍA: Kovácstűzhely, 422
[9] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy elmélkedésről, 1945
[10] Vö. Jn 6,26-59
[11] SZENT JOSEMARÍA: Út, 87
[12] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa (Találkozni Krisztussal), 12-13
[13] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy fatimai zarándoklatról, 1970. április 14.
[14] Vö. Iz 58,1 (Vg)
[15] Hiv. JAVIER ECHEVARRÍA: Memoria del Beato Josemaría (Boldog Josemaría emlékezete), 185. o.
[16] Vö. SZENT JOSEMARÍA: Apuntes íntimos (Lelki feljegyzések), 1931. augusztus 7., 217 (Lásd A. VÁZQUEZ DE PRADA: El Fundador del Opus Dei, I. kötet, 380-381. o.).