Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!
A Nagyhét kezdetén írok Nektek. Krisztus dicsőséges jeruzsálemi bevonulásától – amelyet ma ünneplünk – húsvét reggeli feltámadásáig az Egyház a liturgiában – amelyhez mindannyian egyesülünk – újra átéli megváltásunk nagy misztériumait. Kezdjük ezért a hetet azzal, hogy hálát adunk Istennek azokért a csodákért, melyeket az emberekért végbevitt. Igyekezzünk fokozódó intenzitással elkísérni az Urat a szent három nap folyamán, közel lenni Hozzá e fájdalmas órák során, amikor odaadja önmagát értünk, hogy majd dicsőséges felmagasztalásában is részünk legyen.
Krisztus halálára gondolva– írja Szent Josemaría – egyben meghívást kapunk arra, hogy nagyon őszintén tekintsünk a mindennapi tevékenységeinkre és komolyan vegyük a hitünket, amelyet vallunk. Ezért a Nagyhét nem lehet pusztán egy zárójelbe tett szent időszak egy különben teljesen a földi érdekekre irányuló életben. Arra kell szolgálnia, hogy elmerüljünk Isten mérhetetlen szeretetében, hogy azt szóban és tettben hirdethessük utána az embereknek.[1] A nagyheti szertartásokon való aktív, tudatos és szeretettel teli részvétel a legjobb módja annak, hogy Jézus mellett legyünk gyötrelmének és szenvedésének hosszú pillanataiban. A Nagyhét így nem lesz puszta emlék, hiszen Krisztus misztériumáról elmélkedünk, amely a lelkünkben működik tovább.[2]
Érezzük magunkat mély egységben az egész Egyházzal, amely a világ minden táján áhítattal és összeszedetten ünnepli ezen isteni misztériumokat. Imádkozzunk különösen azokért, akik a húsvéti vigílián részesülnek a keresztség szentségében, és mindenkiért, hogy a Szentlélek kegyelme által indítva egyre közelebb kerüljünk Istenhez e napok során, és elhatározzuk, hogy teljes odaadással követjük Krisztust. Hagyjuk a felszínes megfontolásokat– buzdított gyakran Szent Josemaría –, figyeljünk a lényegre, arra, ami valóban fontos. Nézzétek: arra kell törekednünk, hogy a Mennybe jussunk. Máskülönben semmi nem éri meg. Ahhoz, hogy a Mennybe jussunk, hűségesen követnünk kell Krisztus tanítását. Ahhoz, hogy hűségesek legyünk, kitartóan kell küzdenünk az akadályok ellen, amelyek örök boldogságunk útjában állnak.[3]
Jézus a szent három nap kezdetén összegyűlt az apostolokkal a jeruzsálemi cönákulumban. Desiderio desideravi hoc Pascha manducare vobiscum, antequam patiar;[4] vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. E szavakkal fejezi ki magát Szent Lukács, amikor az utolsó vacsorán történteket meséli el. Minden egyes szóból kitűnik Krisztus Szívének végtelen szeretete az emberek iránt, annak élénk tudata, hogy elérkezett az órája, az emberi nem megváltásának oly régen várt pillanata. Jézus nagyon vágyott rá, hogy elérkezzen az az óra – fejti ki XVI. Benedek. – Belsőleg sóvárgott e pillanat után, amikor is a kenyér és a bor színe alatt odaadja magát az övéinek. Várta azt a pillanatot, amely bizonyos módon a Messiás igazi menyegzőjének pillanata: átváltoztatja a föld terméseit és eggyé válik az övéivel, hogy átalakítsa őket és így megkezdje a világ átalakítását. Jézus vágyában felismerhetjük Isten vágyát, szeretetét, várakozó szeretetét az emberek és az általa teremtett világ iránt. Olyan szeretet ez, amely vár az egyesülés pillanatára, amely magához akar vonzani minden embert, így beteljesítve azt, amit maga a teremtett világ is vár. Isten fiainak megnyilvánulását várja (vö. Róm 8, 19).[5]
Hogyan kerülhetné el figyelmünket az Úr vágya arra, hogy e szeretete viszonzást nyerjen? Azonban akik körülvették, nem voltak tudatában a történtek természetfeletti mivoltának, amint azt jól jelzi, hogy éppen akkor támadt közöttük vita arról, hogy ki a nagyobb.[6] Noha kétségtelen, hogy megrendítették őket Jézus szavai és tettei – erre enged következtetni Szent János, amikor részletesen leírja az Úr búcsúbeszédét e családi összejövetel végén –, mégsem értették még meg teljes mértékben annak a jelentőségét, ami a szemük láttára ment végbe. E küldetés teljesítése a Szentlélekre várt, akinek Pünkösdkor kellett eljönnie. Gyermekeim, mit mond nekünk Krisztus kínszenvedése? Mekkora áhítattal tekintünk a Keresztre?
Mi, XXI. századi keresztények, akik mögött már kétezer évnyi hit és eucharisztikus áhítat áll, akik a keresztséggel megkaptuk a Szentlelket, nem vagyunk ugyanolyan helyzetben, mint az első keresztények. Jól tudjuk, hogy az utolsó vacsorán Jézus Krisztus elővételezte halálát és föltámadását, amikor abban az órában a kenyérben és a borban önmagát, a testét és a vérét adta tanítványainak mint az új mannát (vö. Jn 6,31–33). Amennyiben az antik világ arról álmodott, hogy az ember tulajdonképpeni tápláléka – az, amiből emberként él – végső soron a Logosz, az örökkévaló értelem: ez a Logosz most valóban eledelünkké vált – mint szeretet. Az Eucharisztia egyesít bennünket Jézus önátadásának aktusával.[7]
Csodálattal és hálával kellene eltelnünk annak láttán, ahogy Isten leereszkedik hozzánk az Oltáriszentségben. Gyakran mégsem így reagálunk. Miért hiányzik belőlünk a szeretet Krisztus szeretete láttán? Miért közönyös a szívünk a Mester Szívében égő lángok láttán? Jézus vágyik ránk, vár ránk. És mi? Valóban vágyunk rá? Nem érezzük magunkban a késztetést a Vele való találkozásra? Vágyunk a közelségére, a Vele való egyesülésre, amelyet az Oltáriszentségben ad nekünk? Vagy inkább közömbösek, szórakozottak vagyunk, és más dolgok kötik le teljesen a figyelmünket?[8]
E kérdésekkel Krisztus földi helytartója fordul a katolikusokhoz, és olyan kérdésekről van szó, amelyek személyes, elkötelezett választ várnak mindannyiunktól külön-külön. Kérjük őszintén a Szentlelket, hogy szítsa fel a lelkünk mélyén ezt a választ, és tegyen minket képessé arra, hogy nagylelkűen befogadjuk a kegyelmét úgy, hogy teljesen átadjuk magunkat az Úrnak: a szeretetért szeretettel fizetve.
Pontosan három hét múlva, április 23-án emlékezünk meg Szent Josemaría elsőáldozásának 100. évfordulójáról, amelynek arra kell ösztönöznie leányait és fiait az Opus Deiben, hogy nagyobb áhítattal vegyünk részt a szentmisén, különös tekintettel a szentáldozásra.
Lehetetlen felsorolni mindazt a tanácsot, amelyet az Atyánktól kaptunk, hogy nap mint nap egyre gyümölcsözőbben tudjuk magunkhoz venni az Urat. Akiknek abban a szerencsében volt részünk, hogy közelről láttuk, ahogy a Szent Áldozat bemutatására készült, ahogy misézett, ahogy szentáldozáshoz járult és ahogy hálát adott utána, nem tudjuk megfelelő szavakkal kifejezni azt a szeretetet, amely e pillanatokban – látványos megnyilvánulások nélkül – eltöltötte. Ezért megelégszem azzal, hogy felvázolok néhány vonást, amelyek segítenek jobban elmélyülnünk szent Alapítónk Oltáriszentség iránti áhítatában és így jobban ápolni személyes kapcsolatunkat az Oltárszentségben jelenlévő Jézussal.
1963. április 23-án azt mondta nekünk: a mai nap nagy ünnep számomra. Azt javasolta, hogy segítsünk neki hálát adni Istennek a Menny jóságáért: mert el akart jönni, hogy a szívem urává váljon.[9] Nagyon hálás volt Szent X. Piusz pápának, aki a XX. század első éveiben új szabályokat bocsátott ki az első szentáldozásról, melyekben rögzítette a gyermekek szentáldozásának minimális feltételeit.[10] Soha nem felejtette el, hogy tízéves korában vette először magához az Urat. Akkoriban – jegyezte meg – X. Piusz rendelkezései ellenére hallatlannak tűnt, hogy valaki ilyen fiatalon járuljon az első szentáldozáshoz. Ma gyakori az ennél is fiatalabbak elsőáldozása. Egy idős piarista, ájtatos, egyszerű és jó pap készített fel. Ő tanította meg nekem a lelki áldozás imádságát.[11]
Ez az első találkozás az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal mély nyomot hagyott az életében. Minden évben időben elkezdett készülni e szeretett évfordulóra. Gyakran emlékezett vissza e pillanatokra hálával telten, csodálva Isten jóságát, aki ily közel akar lenni a teremtményeihez.
Azonban nemcsak idősebb korában viselkedett így, noha érthető, hogy az évek múlásával és a kapott kegyelmekről való sokszori elmélkedéssel egyre kifinomultabb módon adott hálát az Úrnak. Többször is hallottunk tőle valamit, amely még mindig nagy benyomást tesz ránk, ha figyelembe vesszük, hogy e gondolatok egészen fiatal korára nyúlnak vissza. Kiskoromtól fogva – mondta – tökéletesen értettem az Oltáriszentség miértjét: olyan érzés ez, amely mindannyiunkban él; örökre együtt akarunk maradni azzal, akit szeretünk. Így érez az anya a gyermeke iránt: majd’ megeszlek – mondja neki. Majd’ megeszlek: a saját énemmé akarlak tenni.[12]
Egyedül Krisztus minden egyes ember iránti szeretete – amely felülmúlja minden apa és anya szeretetét gyermekeik iránt – emelkedik ki nagy erővel mint a legfőbb módja annak, hogy az egymást szerető személyek végleges egysége iránti vágy beteljesüljön. Így szólt hozzánk az Úr is: vegyél, egyél meg! Ennél emberibb már nem is lehetne. Azonban nem mi tesszük emberivé az Úristent, amikor magunkhoz vesszük, hanem Ő tesz minket istenivé, felmagasztal, felemel. Jézus Krisztus megteszi azt, ami számunkra lehetetlen: természetfelettivé teszi az életünket, a cselekedeteinket, az áldozatainkat. Istenivé válunk. És még mennyi indokot sorolhatnék fel: ez az életem magyarázata.[13]
Gyermekeim, készüljünk fel a lehető legjobban a szentáldozásra. Mindig kevés, amit teszünk, de ez a legkevésbé sem hagyhat keserű szájízt bennünk. Valóban nem vagyunk méltók rá, hogy a lelkünkbe és testünkbe befogadjuk az Urat, de Ő mondta, hogy nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.[14] Gyakori – ha lehetséges, napi – eljövetelével mindannyiunkat méltóvá tesz a szeretetére. Ezért amikor a lélek kegyelmi állapotban van – és szerelmes az Úrba –, nem szabad azt gondolnia, hogy nincs kellőképpen felkészülve az áldozásra; hiszen miközben dolgozunk, új frontokat nyitva a világban a békéért és a jóért folytatott háborúban, csodálatosan felkészülünk a szentáldozásra.[15]
Az év elején azt javasoltam Nektek, hogy ha úgy gondoljátok, imádkozzátok gyakran azt a fohászt, amelyet az Atyánk az Evangéliumból merített, Szent Tamás apostol ajkáról, és amelyet nap mint nap elismételt szívében a szentmisén: Dominus meus et Deus meus!,[16] én Uram, én Istenem! Ámulatba ejt bennünket a Krisztus szentségi színek alatti valóságos jelenlétébe vetett hit e csodálatos megnyilvánulása, amely arra indít minket, hogy jobban felkészüljünk a szentáldozásra. Nagyon kell szeretnünk az Urat, áhítatosnak kell lennünk, és a lehető legjobban kell bánnunk Vele az oltáron és a tabernákulumban, szeretnünk kell azok helyett is, akik nem szeretik, és engesztelni azok helyett, akik megbántják. Az Úristennek szüksége van rá, hogy amikor minden reggel magatokhoz veszitek, ezt ismételjétek: Uram, hiszem, hogy Te vagy itt, hiszem, hogy valóban elrejtőztél a szentségi színek alatt! Imádlak, szeretlek! És amikor meglátogatjátok a kápolnában, ismételjétek el neki újból: Uram, hiszem, hogy valóban jelen vagy! Imádlak, szeretlek! Ez az Úr iránti igazi szeretet. Így napról napra jobban fogjuk szeretni. Később, a nap folyamán szeressétek Őt tovább, gondoljatok arra és éljetek aszerint, hogy „jól fogom befejezni a dolgokat Jézus Krisztus iránti szeretetből, aki a tabernákulumból figyel ránk”. Szeressétek nagyon az Oltáriszentségben jelenlévő Jézust, és tegyetek meg mindent azért, hogy sokan szeressék: csak akkor tudjátok erre megtanítani a többi embert, ha Ti a lelketekben hordjátok ezt az aggodalmat, mert azt adjátok nekik, amit megéltek, amitek van, amik vagytok.[17]
Ugyanerre a napra esik az Atyánk bérmálásának évfordulója. 1902-ben bérmálták meg, mindössze néhány hónapos korában, akkoriban ugyanis gyakori volt Spanyolországban, hogy a püspökök a plébániai lelkipásztori látogatásaik során megbérmálták a gyermekeket és a szentségben még nem részesült felnőtteket egyaránt. Ily módon a Szentlélek nagyon korán elkezdett erőteljesebben működni az Atyánk lelkében, felkészítve őt arra, hogy gyümölcsöző módon fogadja a későbbiekben kapott kegyelmeket.
Egy a legkülönfélébb emberekkel tartott összejövetel során valaki megkérdezte Szent Josemaríától, hogy miben különbözik a Szentlélek jelenléte a kegyelmi állapotban lévő lélekben attól, amikor valaki a szentáldozásban magához veszi Krisztust. Az Atyánk azonnal így válaszolt neki, a lelke mélyéről fakadó szavakkal: azonnal meglátod a különbséget, ha arra gondolsz, hogy az Oltáriszentségben (…) valóságosan jelen van a Szentháromság Második Személye, aki értünk ember lett: Test, Vér, Lélek és Istenség. Így vesszük Őt magunkhoz, de a mi természetünk nagyon hamar elpusztítja a szentségi színeket, és ettől a pillanattól kezdve megszűnik az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus eucharisztikus jelenléte. Azonban Isten velünk marad, ha mi nem utasítjuk ki a lelkünkből halálos bűnnel. A kegyelem által a Szentlélek lakást vesz bennünk, és vele együtt a teljes Szentháromság, hiszen csak egy Isten van - egy Isten, három különböző Személyben. Ahol az egyik Személy cselekszik, ott jelen van a Szentháromság, egy Isten.[18]
Gyermekeim, a nap folyamán igyekezzünk nem elfelejtkezni Isten jelenlétéről bennünk, sőt egyre fokozhatjuk azt a hit és a szeretet különböző megnyilvánulásaival, lelki áldozásokkal és a Szűzanyához intézett fohászokkal, amelyek segítenek hálát adni Jézusnak, amiért szentségi színek alatt eljött a lelkünkbe, valamint segítenek készülni a másnapi szentáldozásra.
Imádkozzunk továbbra is a Pápáért, különösen 19-én, megválasztásának hetedik évfordulóján, valamint 16-án, amikor betölti 85. életévét. Ismételjük hittel a Preces érte mondott imádságát, amelyet az Alapítónk az Egyház liturgikus hagyatékából merített: Dominus conservet eum, et vivificet eum, et beatum faciat eum in terra, et non tradat eum in animam inimicorum eius.[19]
Egyben arra is kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem, különösen 20-án, prelátussá választásom és kinevezésem évfordulóján. Így megmaradunk consummati in unum[20], a szívek és szándékok egységében Szent Josemaríával, aki mindannyiunkat megáld a Mennyből. Imádkozzatok továbbá kameruni utamért, amelyre Húsvét első hetében kerül sor.
Minden szeretetemmel megáldalak benneteket.
Atyátok,
+ Javier
Róma, 2012. április 1.
Copyright © Prælatura Sanctæ Crucis et Operis Dei
[1] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa (Találkozni Krisztussal), 97
[2] Ugyanott, 96
[3] Ugyanott, 76
[4] Lk 22,15
[5] XVI. BENEDEK: Szentbeszéd az utolsó vacsora szentmiséjén, 2011. április 21.
[6] Vö. Lk 22,24
[7] XVI. Benedek: Deus caritas est kezdetű enciklika, 2005. december 25, 13.
[8] XVI. BENEDEK: Szentbeszéd az utolsó vacsora szentmiséjén, 2011. április 21.
[9] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1963. április 23.
[10] Vö. SZENT X. PIUSZ: Quam singulari kezdetű dekrétum, 1910. augusztus 8., I. norma
[11] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1966
[12] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy elmélkedésről, 1960. árpilis 14.
[13] Ugyanott [14] Vö. Mt 9,12
[15] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy elmélkedésről, 1964. május 28.
[16] Jn 20,28
[17] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1970. április 4.
[18] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1972. április 13.
[19] Vö. Zsolt 40 (41),3
[20] Jn 17,23