A Prelátus 2011. májusi levele

Javier Echevaria püspök három okot jelöl meg amiért különösen örülnünk kell ebben a hónapban: a húsvéti idő örömét, II.János Pál pápa boldoggáavatását és a Szűz Máriának szentelt hónap elkezdődését.

2011.05.16.

Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!

Még érezzük - és mindig érezni fogjuk az Egyház örömének visszhangját: surrexit Dominus vere et apparuit Simoni[1]: az Úr valóban feltámadt és megjelent Simonnak. Ezzel a természetfeletti és emberi örömmel teli felkiáltással fogadják az apostolok Jeruzsálemben, az utolsó vacsora termében, az első keresztény húsvét napjának estéjén azt a két tanítványt, akik az éj közepén sietve tértek vissza Emmauszból. Kleofás és társa elmondták nekik, hogy Jézus megjelent nekik a hazafelé vezető úton, sőt még asztalhoz is ült velük.

Mennyire érthető számunkra azoknak az embereknek az ámulata, akik tanui voltak a Mester gyalázatos halálának! Hiszen nem hitték el azt sem, amit a szent asszonyok adtak hírül, akik a reggel első óráiban az Úr üres sírjánál azt a kivételes üzenetet kapták: Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába: ott majd viszontlátnak[2]. Azonban - mennyire csodálatosan közel van hozzánk az Isten! -, oly nagy volt a vágya, hogy megvigasztalja övéit, hogy visszaadja nekik a hitet és az örömet, hogy Jézus Krisztus nem várta meg, hogy összegyűljenek Galileában. Még aznap este belépett a terembe, ahol együtt voltak a tanítványok, zárt ajtók mögött, mert féltek a zsidóktól[3], és köszöntötte őket: békesség nektek. A tanítványok zavarukban és félelmükben azt hitték -írja Szent Lukács -,hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért vagytok megzavarodva? S miért támad kétely szívetekben? Nézzétek kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem.”[4]. Azután enni kért tőlük, hogy teljesen meggyőződjenek róla, hogy valóban Ő az, a jó Mester, aki győzedelmeskedett az ördög és a bűn felett, aki megtörte a halál bilincseit.

Húsvét első hete eltelt, de az Egyház továbbra is, újra és újra örömmel elmélkedik azokon a szentírási szövegeken, melyek Jézus feltámadásáról szólnak. Mindezt hálával, mély megrendüléssel és Ura győzelmébe vetett hittel teszi. Az emberiség történetében egyedülálló, egyszeri eseményről van szó, mely ugyanakkor az utolsó napon való egyetemes feltámadás alapjául is szolgál számunkra. A keresztség által Krisztus testének részesei lettünk, halálában és feltámadásában is részesedünk. Meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk a kegyelmi életre, új élettel telve járjuk utunkat, miközben létünk teljes megújulására várunk. Mert, ahogyan Szent Pál írja, ha ugyanis halálának hasonlósága által egybenőttünk vele, akkor föltámadásában is úgy leszünk[5].

Újból feltör bennünk a csodálat és a tisztelet Isten mindenhatósága és irgalma láttán. Krisztus feltámadása nem az előző életbe való visszatérés maradt, ahogy az Lázár, Jairus leánya és a naimi özvegy fiának esetében történt, akiket az Úr visszahozott a fizikai halálból, pár évvel meghosszabbítva így földi létüket, hogy aztán újból meghaljanak. Urunk feltámadása ettől valami gyökeresen eltérő jellegű volt. Az Újszövetség tanúi semmilyen kétséget nem hagynak afelől, hogy „az Ember Fiának feltámadásában” valami teljesen új történt. Jézus feltámadása abban állt, hogy eltépte a láncokat hogy egy teljesen újfajta életre nyíljon lehetőség, egy olyan életre, ami már nincs alávetve a halál és a valamivé válás törvényeinek, hanem túlmutat ezeken; egy olyan életre, mely az emberi élet új dimenzióit nyitotta meg. Épp ezért Jézus feltámadása nem egy elszigetelt esemény, amely felett át lehet siklani és amely csak a múlthoz tartozik, hanem (...) egy minőségi ugrás. Jézus feltámadásában az emberség új lehetősége érhető el, egy mindenkit érdeklő lehetőség, mely egy új típusú jövőre nyit az emberiség számára[6].

A világ történetében Krisztus feltámadásának híre a szó szoros értelmében örömhír. Hogy tanúságot tegyenek róla, az apostolok legyőzték minden félelmüket, és szétszéledtek a földön; a mártírok mindenféle kínzásokkal és magával a halállal szemben is erősek maradtak. Sok bűnbánó és szűz hagyott fel a földi ambícióival és kényelemkeresésével, hogy minden energiájával az örök javakat szívja magába; és megszámlálhatatlanul sok azoknak a hétköznapi keresztényeknek a száma, akik a századok során az égre tudták emelni tekintetüket, miközben Istenhez és az emberekhez való szeretetben és tisztességgel dolgoztak a földi dolgokon.

Krisztus feltámadásának különlegessége abban áll, hogy Szentséges Embersége, melyben a test és a lélek újra egyesült, teljes mértékben átalakult az Atyaisten dicsőségében, a Szentlélek által, ahogyan az világosan érzékelhető a tanítványoknak való megjelenéseket leíró elbeszélésekből, ezért marad továbbra is valóságos ember. Magába foglal valamit, ami valóban meghaladja tapasztalatunkat. Ez a történelmi tény, mely abszolút hiteles tanuk tanúbizonyságán alapszik ugyanakkor a természetfelettibe vetett hit alapját is alkotja. Ahogyan már Szent Ágoston is írta: «Nem nagy dolog azt hinni, hogy Krisztus meghalt (...). Azt mindenki elhiszi, hogy Krisztus meghalt. A keresztények hite Krisztus feltámadásán alapszik. Amikor hisszük, hogy Krisztus feltámadt, az egy igazi nagy pillanat»[7].

Felmerülhet bennünk a kérdés, Jézus miért nem mutatta meg magát az egész világnak feltámadását követően, hogy mindnyájan higgyenek Benne. XVI. Benedek rámutat, hogymindennek a történetében, aminek élete van, az új dolgok kezdeteit kicsi, szinte láthatatlan jelek kísérik; melyek akár észrevétlenül el is múlhatnak. Az Úr maga mondta, hogy „a Mennyek országa” olyan e világban, mint a mustármag, mely kisebb minden magnál (vö. Mt 13,31). De magában hordozza Isten végtelen lehetőségét[8]. Ezért van az, hogy a feltámadás csak néhány kiválasztottnak, pár titokzatos megjelenés által lépett a világba. Azonban, a kezdet teljesen új volt; az, amit titokban az egész világ várt[9].

A századok múlásával az Úr feltámadásába vetett hit elterjedt a földön; a hívők együttműködésének köszönhetően, akik a földi zarándokútját járó misztikus Test tagjai, új kultúrákban, különböző civilizációkban vert gyökeret. Most rajtad, rajtam, és minden keresztényen a sor - ahogy arra nagy erővel buzdított Szent Josemaría is -, hogy viselkedésünkkel és szavainkkal tanuságot tegyünk Krisztusról.

A húsvéti örömhír lelkes és bátor tanuk munkáját követeli. Krisztus minden tanítványa, mi magunk is, arra lett meghívva, hogy tanúbizonyságot tegyen. Ez a feltámadt Úr kifejezett, követelő és magasztos parancsa. A Krisztusban való új élet „híré”-nek ragyognia kell a keresztények életében, élőnek és aktívnak kell lennie abban, aki azt továbbadja, és valóban képes kell legyen arra, hogy megváltoztassa a szívet, az egész létezésünket[10]. Tápláljuk naponta az Úr győzelmébe vetett szilárd, erős hitünket? A tudat, hogy Krisztus valóban feltámadt, bizonyossággal tölt el utunk során? Hogyan harcolunk azért, hogy állandóan, földi életünk minden válaszútjánál magunk mellett tudjuk?

Mindezek miatt a húsvéti időszak az öröm ideje, és ez az öröm nem korlátozódik a liturgikus évnek erre a szakaszára, hanem minden pillanatban betölti a keresztények szívét. Mert Krisztus él, Krisztus nem a múlt alakja, aki egykor élt, aztán eltűnt, és csak csodálatos emléket és megragadó példát hagyott hátra nekünk. Nem, Krisztus él! Jézus az Emmanuel: Isten velünk van. Feltámadása tanúsítja nekünk, hogy Isten az övéit nem hagyja cserben[11].

Jézus Krisztus amellett, hogy az Atyaisten dicsőségében van, továbbra is jelen van az Egyházban - különösképpen az Oltáriszentségben -, és a kegyelem által minden keresztény szívében. A keresztség által megkaptuk az új életet, melyet az Úr a maga teljességében birtokol; a többi szentség pedig egyre inkább tökéletesíti ezt a természetfeletti létet. Csak a test feltámadásával fog tökéletesen beteljesedni a Misztikus Test tagjaiban a teljes megdicsőülés, melyet most csak Fejünk, Jézus és Szentséges Anyja, aki nekünk is édesanyánk, élveznek. Azonban - ahogy az Alapítónk mondja -, a hit azt mondja nekünk, hogy az ember a kegyelem állapotában megistenül. Emberek vagyunk, nem angyalok, húsból és vérből való teremtmények, szívünk tele van szenvedéllyel, örömmel és fájdalommal. A megistenültség azonban kihat az egész emberre, mint dicsőséges feltámadásának elővételezése[12]. Bárcsak mindig hálaadás törne fel lelkünkből, hogy az Atyaisten gyermekei lehetünk, Jézus Krisztusban, a Szentlélek által.

A végső dicsőség eme előlege még élesebben ragyog a szentek által hagyott nyomokon, különösen azok által, akiket az Egyház az erényekben való állhatatosságuk miatt állít elénk példaképül és a tisztelet tárgyaként. Természetesen örvendünk annak, hogy ezek a testvéreink eljutottak a végső győzelemre. Ma, május 1-jén különösképpen hatalmas öröm tölt el bennünket a szeretett II. János Pál boldoggá avatása miatt. Bár többségetek nem tudott eljönni ide Rómába, hogy részt vegyen a szertartáson, lelkileg mindannyian mélyen átérzitek - és átérezzük - ennek az egész Egyház számára oly nagy ünnepnek a jelentőségét.

Ismertük ezt a nagy pápát, aki egész életét, utolsó pillanatáig nagylelkűen a lelkek szolgálatának szentelte. Tanúi voltunk hite mélységének, a reménybe vetett bizalmának, szeretete lángolásának, mely minden embert körülölelt. Az Opus Deiben ezenkívül, ahogyan már többször emlékeztettelek benneteket, nagy hálaadósságunk van az új boldoggal szemben; elsősorban azért, mert II. János Pál volt az eszköz az Úr kezében, hogy nekünk a Mű végleges jogi formáját megadja és hogy szentté avassa Szent Josemaríát. Teljesen természetes tehát, hogy különösképpen is örömmel töltsön el minket oltárra emelése és adjunk hálát Istennek ezért az Egyháznak adott adományért. Én magam 3-án fogok egy ünnepélyes hálaadó szentmisét celebrálni. Ha lehetséges, még inkább legyetek ott lélekben ezen a szentmisén, könyörögve mindazokért a szándékokért, melyekért az új boldog közbenjárását fogom kérni Urunknál.

Május hónapja is elkezdődik. Ezekben a hetekben az Egyház arra hív minket, hogy különösképpen tiszteljük Szűz Máriát. Azt javaslom nektek, hogy forduljatok az Atyánkhoz és - ezekben a boldoggá avatása utáni napokban - II. János Pálhoz közbenjárásért; kérjük őket, hogy eszközöljék ki számunkra a kegyelmet, hogy minden erőnkkel szeretni és tisztelni tudjuk Isten Anyját. Karol Wojtyla fiatal korától kezdve teljesen a Szűzanyának ajánlotta magát, ahogyan azt püspöki jelszava is kifejezi: Totus Tuus. Szent Josemaría is azt kívánta, hogy teljes mértékben hűséges alattvalója lehessen a Mennyek Királynőjének. 1931. december 28-án, amikor arról írt, hogy az egyik Szent Erzsébet Alapítvány szerzetesnővérei hogyan ünneplik Aprószentek napját, ezt írta: Úrnőm, játékból sem akarom, hogy többé ne légy Úrnője és Királynője minden teremtett dolognak[13].

Nekünk is, akik teljesen az Úré vagyunk, szeretnénk lenni, ezen a Máriás ösvényen kell haladnunk, melyet Szent Josemaría örökségül ránk hagyott. Ha valamiben szeretném, hogy utánozzatok - mondta -, az a Szűzanya iránti szeretetem[14]. Ez a hónap egy kiváló lehetőség arra, hogy elmélyítsük Mária iránti buzgalmunkat, tiszteletünket, a hagyományos májusi zarándoklatsorán. Hívjuk meg barátainkat, ismerőseinket, s látogassunk meg egy-egy Szűzanyának szentelt kápolnát, szentélyt, imádkozzuk és elmélkedjük át a Rózsafüzér titkait. Nagy lelki jót teszünk velük, hiszen mindig Mária által megyünk és „térünk vissza” Jézushoz[15]. Olyan áhítattal menjetek ezekre a találkozásokra, ahogyan az Atyánk ment Sonsolesbe. Valamint, ahogyan azt évekkel később ajánlotta nekünk Mexikóban, a Guadalupe-i Szűzanya előtt mondott kilenced alkalmával, vigyünk Édesanyánknak sok kis rózsát, a mindennapok rózsáit.

Május 14-én, húsvét negyedik vasárnapjának előestéjén - melyet Jó Pásztor vasárnapjának is neveznek, a szentmise aznapi evangéliuma miatt, 35 diakónust, testvéreiteket fogom a papi hatalommal felruházni. Mint mindig, ilyen alkalmakkor, most is arra kérlek titeket, hogy mindannyian legyünk egyek az imádságban, és valamilyen áldozat felajánlásában az új áldozópapokért és a világ minden papjáért. Könyörgéseitek során különösképpen emlékezzetek meg a pápáról és minden püspökről, hogy mindig a Jó Pásztor példáját tudjuk követni, aki életét adta juhaiért[16].

A Nagyhét elteltével egy gyors utazást tettem Szlovéniába és Horvátországba. Ljubljanában és Zágrábban találkoztam a Prelatúra híveivel és sok más emberrel is, akiknek javára vált az Opus Dei lelkülete. Hálát adok Istennek, mert fiaim és leányaim apostoli munkája egyre szilárdabb gyökereket ver ebben a két országban, melyekért annyit imádkozott az Atyánk: nehezen tudom leírni nektek, mennyire szeretett minden országot, még inkább azokat, melyek bárminemű nehézséggel kellett, hogy megküzdjenek.

Visszatérek e sorok elejéhez. Surrexit Dominus vere! A feltámadt Krisztus előttünk jár az új ég és új föld felé (vö. Jel 21,1), ahol végül egy családként fogunk élni, ugyanannak az Atyának a gyermekeiként. Ő velünk van az idők végezetéig[17]. A kenyér és a bor színe alatt rejtőzve, szentségi módon, az Eukarisztiában maradt, hogy meghallgassa könyörgéseinket, hogy megvigasztaljon és erővel töltsön el bennünket. Ne távolodjunk el tőle, vigyünk hozzá sokakat, hogy ők is megtapasztalhassák, mekkora öröm Krisztussal lenni, Krisztust elkísérni és Krisztusban élni (bocsássátok meg a beszúrást: mekkora hálával emlékezett don Álvaro az elsőáldozására!) Nincs elég hely itt, hogy e hónap minden emlékezetes dátumát számba vegyem a Mű történetéből: érezhető, mennyire gondunkat viselte a Szent Szűz! Köszönjük meg neki.

Szívem minden szeretetével megáldalak benneteket,

Atyátok,

+Javier

Róma, 2011. május 1.

-------------------------

[1] Lk 24,34

[2] Mt 28,10

[3] Vö. Jn 20,19

[4] Lk 24,36-40

[5] Róm 6,5

[6] JOSEPH RATZINGER - XVI. BENEDEK: A názáreti Jézus II, 284.o.

[7] SZENT ÁGOSTON: Elmélkedések a Zsoltárokról, 120, 6 (CCL 40, 1791)