A Prelátus 2011. júniusi levele

XIV. Benedek pápa szavaira hivatkozva ezt írja a prelátus: „Pünkösd és Corpus Cristi ünnepe arra hív minket, hogy újra felfedezzük az Eucharisztia imádásában rejlő erőt, amely előfeltétele annak, hogy számtalan gyümölcsöt teremjünk.”

2011.06.14.

Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!

Pár évvel ezelőtt elsőáldozásra készülő gyerekek hittanóráján fejtette ki XVI. Benedek pápa, hogy mit jelent Isten imádása: „Az imádás közben – állította – felismerem azt, hogy Jézus a mi Urunk, aki megmutatja az Általa kijelölt utat, amerre mennem kell, és követése által eljutok a helyes élethez. Emiatt az imádás azt jelenti: Jézus, a tied vagyok és követlek Téged az életem folyamán. Soha nem szeretném elveszíteni barátságodat és a Veled való közösséget. Azt is mondhatom, hogy az imádásban alapvetően Jézust ölelem át, melyben azt közlöm vele: Tied vagyok és kérlek, maradj mindig velem!”[1]

Az egyszerű válaszban látható, hogy hozzáállásunk, amellyel mi mint teremtmények a Teremtőnknek tartozunk, alapvetően lényeges. Azt hiszem, hogy ez is közös mederbe terelheti az embereket az ünnepekre, amit az elkövetkezendő hetekben ünnepelni fogunk: imádás és hálaadás a mi Urunknak mindazért, amiben részesített és folyamatosan részesít minket.

Tegnap ünnepeltük Szűz Mária Erzsébetnél tett látogatását. Szent Erzsébetnek a szűz méhében Jézus Krisztust hordozó Istenanyához intézett szavaiban a megtestesült Ige iránti mély imádatot fedezhetjük fel. Hónapokkal később pedig az egyszerű pásztorok és bölcs férfiak hódolnak Jézus előtt, akik azért mentek Betlehembe, hogy ott a zsidók királya előtt térdre boruljanak. Szent Máté evangélista elmeséli, hogy amikor a bölcsek beléptek abba a helyiségbe, ahol a csillag megállt, megtalálták a Gyermeket anyja karjaiban, leborultak, és hódoltak neki.[2]

A világ nagyszerű emberei is hódolatukat fejezték ki előtte, és imádták ezt a Gyermeket, mert a hit belső fénye lehetővé tette számukra, hogy megismerjék magát az Istent. Ezzel szemben a bűn - főleg a halálos - pontosan az ellenkezőjét teszi: nem akarja Istent Istenként felismerni, nem akar hódolni előtte, megpróbál olyanná válni - mint Ádám és Éva a földi paradicsomban -, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.[3] Első szüleink önhittségükben Isten teljes önállóságára vágytak; az ördögtől megkísértve, nem akarták elismerni Teremtőjük fensőbbségét, sem atyai szeretetét. Ahogy arra Szent Pál apostol emlékeztet a Rómaiakhoz írt levelének első soraiban, ez az emberiség legnagyobb tragédiája, mely minden időben hatással van a férfiakra és a nőkre. Az apostol szerint azoknak a pogányoknak az volt a vétke, hogy az igazságot elnyomták az igazságtalansággal,[4] hogy nem ismerték el Istent Uruknak, hogy nem imádták Őt, a számos külső jel ellenére sem. Azt követően, hogy fölismerték Istent a teremtés csodája által, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult.[5]

Ez a tragédia ismétlődik a mai társadalomban, legalábbis a világ legtöbb részén. Nem akarom eltúlozni a dolgokat, és pesszimista sem vagyok; épp ellenkezőleg: ez egy olyan dolog, amit fel kell fognunk, és ami arra kell, hogy buzdítson bennünket, hogy terjesszük az Igazság örömhírét. Hangsúlyozom: az imádás jelentőségének megértése kiveszett a világ temérdek országában a társadalmi rétegek többségéből, és következetes keresztényként - természetfeletti és emberi optimizmussal - arra kaptunk meghívást, hogy a többi emberben újra felélesszük ezt a fajta szemléletet, mely az egyedüli, a teremtmények eredeti állapotával összhangban álló viselkedésforma. Ha az emberek nem imádják Istent, önmagukat fogják imádni különféleképpen, ahogy a történelem során megtapasztaltuk : hatalom, öröm, gazdagság, tudomány, szépség, ...; anélkül, hogy ráébrednének, hogy mindez alapjuktól, Istentől elválasztva szertefoszlik: „A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül elveszik”[6]- fejezi ki tömören a II. Vatikáni Zsinat. Az új evangelizáció során ezért elsődleges fontossággal bír, hogy segítsünk azoknak, akik velünk élnek, újra felfedezni az imádás szükségességét és értelmét. A Mennybemenetel, Pünkösd és Úrnapja közelgő ünnepei arra hívnak minket, hogy újra felfedezzük a szentségimádás hatékonyságát (...), mely szükséges feltétel ahhoz, hogy bő termést tudjunk hozni (vö. Jn, 15,5), és elkerüljük, hogy apostoli tevékenységünk terméketlen aktivizmusra korlátozódjon, és segít abban, hogy helyette Isten szeretetének a jele lehessen.[7] „Imádságod legyen mindig az Isten őszinte és hiteles imádata”[8] írta Atyánk a Kovácstűzhelyben. Mennyi imádásra alkalmas pillanatot találhatunk a nap folyamán, ha tudatosan figyelünk rá! Munkánk reggeli felajánlásától kezdve az esti lelkiismeretvizsgálatig egész napunk imádsággá, Istenünk iránti hódolattá válhat és kell, hogy váljon.

A szentmise mindenekelőtt a Szentháromság iránti hódolat, imádást kifejező cselekedet Jézus Krisztus által és Vele egységben. A Dicsőségben hálát adunk Istennek nagy dicsőségért: nem a nekünk adott javakért, hanem mert Ő Isten, mert létezik, mert hatalmas. A Szent vagy során az angyalok és a szentek kórusával együtt hirdetjük: Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene, mely Isten dicsőítésének az egyik legmagasabb fokát jelenti. Sokszor, különböző okokból imádsággal fordulunk a Szentháromsághoz: dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Valamint a tabernákulum előtti sok térdhajtás - amennyiben az tudatos és a szív belső cselekedete kíséri, Szent Josemaría tanácsa szerint - szintén hódolatunk kiváló bizonyítéka.

Mindegyikőtöknek, lányaim és fiaim, meg kell találnotok a saját, személyes módját annak, hogy Isten tényleges jelenlétébe helyezzétek magatokat a nap folyamán, és hogy kifejezzétek Iránta gyermeki hódolatotokat. Ez néha talán egy-egy fohász lesz, talán a Zsoltárok közül, vagy más sugalmazott írásból, elsősorban az Evangéliumból; máskor talán azok a mondatok, melyeket szent alapítónk tanított, amikor - hogy arra buzdítson minket, hogy Istennel való kapcsolatunk spontánabb legyen - kicsit megnyitotta előttünk szívét, figyelmeztetve, hogy nekünk, magunknak kell azon dolgoznunk, hogy Istennel ilyen bensőséges, meghitt kapcsolatunk legyen. Mindenki úgy mondja őket, ahogy szeretné, magyarázta. Mert egy fohász olyan, mint amikor az ember szerelmes, mint egy gyengéd dicséret, ahogyan az én földemen mondják, egy bók. Ha szerettek valakit, nincs rá szükségetek, hogy előre megfogalmazott formulákat tanítsanak nektek: a szívetekből és az ajkatokról mindig a megfelelő szavak fognak feltörni.[9]

Idén sok helyen június 26-án, Szent Josemaría liturgikus ünnepén tartják az Úrnapját. Hatalmas örömmel tölt el ez az egybeesés, mivel az Atyánk leírhatatlanul szerelmes volt az Oltáriszentségbe. Azt javaslom nektek, hogy ezen a napon - vagy az azt megelőző csütörtökön, ahol aznap ünneplik - egész nap, és főleg, ha részt tudtok venni az eukarisztikus körmeneten, úgy éljétek meg ezt a nagy ünnepet, ahogy azt Alapítónk is tette, aki a Mennyben szünet nélkül imádja Jézus Szentséges Emberségét.

XVI. Benedek pápa rámutat, hogy az úrnapi körmenet alapvető elemeinek egyike összefoglalható abban, hogy térden állva imádjuk az Urat. Jézus Krisztus Istenét imádni, aki szeretetből kenyérré lett, a múltbeli és jelenlegi bálványimádás leghatékonyabb és legradikálisabb ellenszere. Letérdelni az Oltáriszentség előtt: a szabadságra tett fogadalom: aki Jézus előtt meghajtja magát, semmilyen földi hatalom előtt nem tud, és nem kell leborulnia, bármilyen erős is legyen az. Mi, keresztények csak Isten és az Oltáriszentség előtt borulunk térdre, mert tudjuk és hisszük, hogy benne van jelen az egyetlen igaz Isten, aki a világot teremtette, és annyira szerette, hogy egyszülött fiát adta érte (vö. Jn 3,16).[10] Milyen világossá válik számunkra, hogy a keresztények miért magasztalják örökkön-örökké a Szentostyát. Dicsérd nyelvem az oly dicső test titkát és a fölbecsülhetetlen vérét, amit a népek királya, a nemes méh gyümölcse a világ megváltására kiontott (Pange lingua himnusz). Az elrejtett Istent akarjuk hódolattal imádni (vö. Adoro te devote): Jézus Krisztust, aki Szűz Máriától született, majd szenvedett, és föláldozta Magát a kereszten, ahol oldalából víz és vér folyt (vö. Ave verum).[11] Amikor a Szentségi Jézus előtt letérdelünk - akár el van rejtve a tabernákulumban, akár az oltárra van kihelyezve -, a Kálvária áldozatát imádjuk, mely a szentmise során újból megelevenedik. Egyáltalán nincs különbség az Oltáriszentség szentmisén való és azon kívüli imádása között. Sőt, egy bensőséges harmóniában eggyé válunk Vele."Az Oltáriszentségben valójában Isten Fia jön hozzánk, hogy találkozzon és egyesüljön velünk; nem maga a szentségimádás, hanem az eukarisztikus szertartás magától értetődő folytatása az Egyház imádatának legnélkülözhetetlenebb kifejezője (...). A szentmisén kívüli szentségimádás meghosszabbítja és megerősíti az eukarisztikus liturgia során történteket". [12] Az elkövetkezendő hetekben nagyobb gondossággal végezzük az Oltáriszentség imádását. Szívvel-lélekkel törekedjünk Isten szavára figyelni, a Szentírás szövegén, a liturgikus énekeken és az Oltáriszentség előtt mondott imáinkon pedig elmélkedni. A liturgia által javasolt csendes pillanatokat igyekezzünk a Szentségi Ostyában jelen lévő Krisztussal folytatott hiteles, belső, szívtől szívig hatoló párbeszéddel megtölteni. Milyen jó alkalom arra, hogy Atyánk tanácsát kövessük:"nagyobb szeretettel végezzétek a térdhajtást, mellyel az Urat a központba való érkezéskor és távozáskor köszöntitek. És, bár hangosan nem szólaltok meg, teljes szívvel forduljatok Hozzá: Jézus, hiszek Benned, szeretlek Téged; bocsáss meg nekünk, fiaidnak, hogy nem tudtunk hűségesek maradni... Ami éppen akkor történik veletek, foglalkoztat, spontán módon: nem fogom lediktálni nektek a szavakat, mintha három éves gyermekek lennétek. Mindegyikőtök személyesen fordulhat az Úrhoz; és, ha eddig nem így történt volna, ezek után így lesz. Már többször beszéltünk a személyes fohászokról, amiket mindegyikőtök igyekszik gyakorolni".

"Ez nem más, mint egy dicséret, egy rácsodálkozó, örömteli, kedves, lelkes, szeretetteljes felkiáltás, mely lelkünkből fakad, mintha egy nyílvessző volna (...). Ez mindig csak szeretet, önátadás kérdése". [13] Nem titkolom el előletek, hogy gyakran eszembe jutnak Szent Josemaría szavai: „Mennyi dicsőségtől fosztottam meg Istent!” Mivel azt gondolta, hogy még buzgóbb lehetett volna a legszentebb Szentháromság feltétel nélküli szolgálatában. Tápláljuk mi magunkban ezt a Deo omnis gloria iránti vágyat? Mennyire egyenes szándék vezérel minket? Hogyan ajánljuk fel az Úrnak a hétköznapi dolgainkat és a rendkívülieket? Június 25-én ünnepeljük az Opus Dein belül az első papszentelés évfordulóját. Atyánk három fiának, akik 1944-ben részesedtek a papi rend szentségéből - don Álvaro, don José María és don José Luis -, nem volt kifogásuk az ellen, hogy lemondjanak ígéretes szakmai jelenükről és jövőjükről azért, hogy Isten szavát kövessék, aki az Alapítónk által a papságra hívta meg őket. Ez semmiféle áldozatot nem jelentett részükről, olyan értelemben, ahogy ezt a szót általában használjuk, mint egy fáradságos szolgáltatás; késlekedés nélkül és örömmel engedelmeskedtek ennek az isteni hívásnak, tudván azt, hogy ez Isten, az Egyház és a lelkek szolgálatának másik módja, de hasonlóan a Mű többi tagjainak önátadásához.

Kérjük az Urat, hogy az Atyánk és az első három felszentelt papnak a közbenjárására ez a fajta lelkület változatlanul megmaradjon az Opus Dei prelatúrájában, oly módon, hogy rendelkezésünkre álljon elegendő létszámú pap a megnövekedett apostoli munka ellátására; és hogy mindannyiunkban nagyon erős legyen a papi lelkület „szent súlya”. Imádkozzunk azért is, hogy az Egyházban az egész világon számos fiatal és érett férfi jelentkezzen a papi hivatásra is, engedelmeskedve a Jó Pásztor szavának.

Továbbra is vigyétek Isten elé szándékaimat. Imádkozzatok a pápa horvátországi útjáért, mely a hónap első napjaiban esedékes. Kívánom, hogy létezésünket egy Istenhez szóló imává formáljuk, hogy segítsen és teljes odaadással, állandó nagylelkűséggel betölthessük Szent Akaratát, abban a meggyőződésben, hogy ahol „ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben” közös imára, Mennyei Atyánk meghallgatja őket.[14]Szeretném minden levélben megemlíteni nektek a Mű történetének különböző évfordulóit, melyek személyes történetünk évfordulói is, mert emlékeznünk kell ezekre a szavakra: „Amikor Urunk, Istenünk az emberek javára eltervez egy-egy művet, először azokra az emberekre gondol, akiket eszközként használni fog... és megadja nekika megfelelő kegyelmeket.”[15]Szívem minden szeretetével megáldalak benneteket,

Atyátok,

+ Javier

Róma, 2011. június 1.

-------------------

[1] XIV. BENEDEK, Találkozás az Elsőáldozásra készülő gyerekekkel, 2005.10.05.

[2] Mt, 2,11

[3] Ter 3,5

[4] Róm 1,18

[5]Ugyanott 21

[6] II. Vatikáni Zsinat, Const. past. Gauditum et spes 36.

[7] XVI. BENEDEK, a római egyházmegyén mondott beszédéből, 2010.06.15.

[8] SZENT JOSEMARÍA, Kovácstűzhely 263.