Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!

Mint minden évben, szeptember közepén ünnepeljük a Szent Kereszt felmagasztalását, amely arra indít, hogy hálával szemléljük azt a csodát, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.[1]

Isten Igéje emberré lett és szolgai alakot öltött, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig,[2] hogy üdvözítsen minket. Ezért azáltal, hogy tekintetünket a Megfeszítettre emeljük, imádjuk Őt, aki azért jött, hogy magára vegye a világ bűnét és örök életet adjon nekünk. Az Egyház pedig arra hív minket, hogy büszkén emeljük a magasba ezt a dicsőséges Keresztet, hogy a világ lássa, mennyire szerette a keresztre feszített Úr az embereket, minden embert. Arra is hív minket, hogy adjunk hálát Istennek, mert a fából, amely halált hozott, újból élet fakadt.[3]

Isten gyermekei számára az Opus Deiben ez az ünnep különleges jelentéssel bír, hiszen Isten megadta az Atyánknak, hogy mélyebben megértse, hogy arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus Keresztjét minden nemes emberi tevékenység csúcsára emeljük. Instaurare omnia in Christo(Ef1,10), ezt a jelszót adta Szent Pál az efezusiaknak: az egész világot áthatni Krisztus Lelkével, Krisztust helyezni minden dolog középpontjába. Si exaltatus fuero a terra, omnia traham ad meipsum(Jn12,32); ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok. Emberré válása és názáreti munkásélete, Júdea és Galilea vidékein végzett tanítása és csodái, kereszthalála és föltámadása által Jézus a teremtés középpontja, minden teremtmény elsőszülöttje és ura.[4] Azért, hogy segítsünk neki, hogy a megváltás minden lelket elérjen, az Úr elénk tárta a szakmai munkát, amelyet az ő kegyelmével emberi tökéletességgel, szolgálatkészen és tiszta szándékkal kell végeznünk, igyekezve azt imádsággá alakítani.

Krisztus áldozatából fakad minden kegyelem, amellyel Isten elárasztja az emberiséget. Ezért lehetetlen természetfölötti életet élni, részesülni Jézus megváltó küldetéséből, ha szívünkben és tetteinkben nem egyesülünk a Szent Kereszttel. Ennek első megnyilvánulása az, hogy a lehető legjobban veszünk részt a szentmisén, ahol szentségi, de valós módon a Golgota isteni Áldozatának jelenlétében vagyunk. Ez arra is ösztönöz minket, hogy örömmel fogadjuk a viszontagságokat és a szenvedést földi utunk során, és hogy tevékenyen keressük az önkéntes önmegtagadásokat és bűnbánatot minden egyes nap apró dolgaiban. „Mekkora öröm a Keresztet birtokolni” – mondta egy Egyházatya. – „Aki a Keresztet birtokolja, kincset birtokol.”[5] Súlyos hiba lenne azonban összetéveszteni a Keresztet a szomorúsággal, a beletörődéssel, a komor szemléletmóddal, mivel a valóság éppen ennek az ellenkezője: a Kereszt a felé a boldogság felé vonz és vezet minket, amelyet Krisztusban és a keresztre feszített Krisztusban találunk.[6]

Szent Josemaría sokat tudott az áldozathozatalról, onnantól kezdve, hogy az Úr nagyon korán belépett a lelkébe és felkészítette őt arra a küldetésre, amelyet rá akart bízni, vagyis az Opus Dei alapítására. Élete során mindig hálás szívvel fogadta a különböző szenvedéseket, noha olykor nem értette őket. A Szentlélek sugallatára hamar mélyen megértette, hogy az apostoli küldetés természetfeletti hatékonyságát a Kereszt biztosítja és fogja mindig is biztosítani.

A szenvedésnek éppen ez a természetfölötti elfogadása a legnagyobb győzelem. Krisztus legyőzte a halált azzal, hogy meghalt a kereszten; Isten a halálból életet fakaszt. Isten gyermekének magatartása nem a tragikus sorsba való bele­törődés, hanem annak az embernek az öröme, aki már előre érzi a győzelmet. Krisztus győzelmes szeretete nevében nekünk, keresztényeknek szavaink és tetteink által a föld valamennyi útján a béke és az öröm magvetőinek kell lennünk. Harcolnunk kell – a béke harcát kell megvívnunk – a gonosz ellen, az igazságtalanság ellen, a bűn ellen, és így hirdetni, hogy az ember jelenlegi állapota még nem a végleges, hogy Isten szeretete, amely Krisztus szívében jelenik meg, aratja majd az emberek nagyszerű lelki diadalát.[7]

A Kereszt örömteli gyümölcsöző mivolta szeptember 15-én, a Fájdalmas Szűzanya ünnepén újra megjelenik. Az Egyház arra hív minket, hogy Szűz Máriát Fia mellett szemléljük, aki szeretetből keresztre szegezve meghal a bűneinkért. Az isteni Gondviselés előre látta, hogy Mária jelen lesz a Kálvárián azokban az órákban, azért is, hogy Jézus az emberiséget Édesanyja gondjaira bízhassa: Asszony, íme a te fiad[8] – fordul hozzá. E mérhetetlen szomorúság közepette Szűz Mária valóságosan befogad minket, közben pedig ezt hallja: íme az Anyád,[9] amikor az Úr Jánoshoz fordul. Miközben Jézus haldoklott, mi Szűz Mária tevékeny közreműködésével újjászülettünk a kegyelmi életre, az Istennel való egység új életére.

Sok szent és lelki író hangsúlyozta, hogy ha a Szűzanyát Isten megkímélte a fizikai szülés fájdalmaitól Jézus születésekor Betlehemben, ez nem történt meg a mi lelki születésünkkor. „Szűz Mária, a kánai menyegző és a Golgota »Asszonyának« egyetemes anyasága felidézi Évát, »minden élő anyját« (Ter 3,20). Amíg azonban az utóbbi által a bűn jött a világba, az új Éva, Mária a megváltás üdvözítő eseményében működik közre…

E küldetés folytán – mondta II. János Pál pápa – az Anyának meg kell hoznia azt a kimondhatatlanul fájdalmas áldozatot, hogy elfogadja egyetlen Fiának halálát... Az e tervre kimondott igenje ennélfogva beleegyezés Krisztus áldozatába, amelyet Szűz Mária nagylelkűen elfogad azáltal, hogy megteszi Isten akaratát. Noha Isten a tervében a kezdetektől úgy akarta, hogy Mária anyasága az egész emberiségre kiterjedjen, csak a Golgotán, Krisztus áldozata révén mutatkozott meg annak mindenkire kiterjedő volta.”[10]

Leányaim és fiaim, a lelkekkel végzett munkánk bőséges gyümölcsöt hoz majd, ha örömmel és derűsen szorosan egyesülünk a Keresztre feszített Jézussal, a fájdalmas Szűzanya mellett. A megváltás, amely végbement azzal, hogy Jézus, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság(1Kor1,23), a kereszt gyalázatában és dicsőségében meghalt, Isten akaratának megfelelően mindaddig tart, amíg az Úr órája el nem érkezik. Nem lehet Jézus szíve szerint élni és közben nem érezni küldetést arra, hogy hozzá hasonlóan peccatores salvos facere(1Tim1,15), megmentsünk minden bűnöst, de anélkül, hogy elfelejtenénk, hogy nap mint nap jobban kell bíznunk Isten irgalmasságában. Ebből fakad az erős vágy, hogy magunkat Krisztus társmegváltóinak tekintsük, hogy vele minden embert megmentsünk, mivel mi ipse Christusvagyunk és akarunk lenni, maga Krisztus, aki váltságul adta magát mindenkiért (1Tim2,6).[11]

Ezen az úton jártak Jézus tanítványai a kereszténység születése óta. A Kereszt erejére támaszkodva megismertették Krisztus üzenetét azokkal, akikkel találkoztak, akiket gyakran nagy távolság választott el Istentől. Így Isten kegyelmének és Krisztus első követői kitartásának köszönhetően a pogány világ megtérésének csodája megtörtént.

Szeptember 21‑én emlékezünk meg Szent Mátéról, az első tizenkettő egyikéről, aki a hagyomány szerint miután megírta az Evangéliumot, amely az ő nevét viseli, vértanúhalált halt Perzsiában. Ő közvetlenül megtapasztalta a Megváltó lelkekért való buzgalmát, mivel Jézus hívta őt, hogy kövesse, amikor vámos volt, ami a legtöbb zsidó szemében egyet jelent azzal, hogy nyilvános bűnös. XVI. Benedek a következőket mondta: Ezek láttán szembetűnik egy dolog: Jézus senkitől nem tagadja meg a barátságát. Éppen amikor a Léviből lett Máté házában az asztalnál ült, válaszul azoknak, akik megdöbbenésüknek adtak hangot, amiért olyan emberekkel evett együtt, akik mellett igen kevés dolog szólt, fontos kijelentést tett: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket”(Mk 2,17). Az Evangélium örömhíre éppen abban áll, hogy Isten felajánlja a kegyelmét a bűnösöknek![12]

Krisztus példája mindig apostoli buzgalomra ösztönzi majd valamennyi tanítványát. Mi is olyan társadalomban élünk, amelyben sajnos – és ezt anélkül mondom, hogy tragédiának tüntetném fel a helyzetet – sokan semmit sem tudnak Istenről. Mások úgy viselkednek, mintha nem ismernék, távol járnak parancsaitól és tanításától. Meg kell próbálnunk mindegyiküket közelebb vinni az Úrhoz. Emlékszem, mekkora örömmel fogadta az alapítónk a II. Vatikáni Zsinat tanítását, amikor látta, hogy újult erőre kapott az a törekvés, hogy az igazságot eljuttassuk azokhoz, akik nem az egyetlen Úton, Jézus útján járnak, mivel emészt a vágy, hogy az egész emberiség üdvözüljön.[13] Nyugodtan állíthatjuk, hogy a jelenlegi körülmények között az embereket a hitre elvezető (ad fidem) apostolkodás – amelyet Szent Josemaría annyira szeretett – határai nagymértékben kitágultak.

A munkatársainkkal való kapcsolatunkban soha ne engedjünk teret a részrehajlásnak. Amint Szent Josemaría fáradhatatlanul ismételte, a szeretetünk kivétel nélkül minden egyes lélekre kiterjed. Különösen nagy szeretettel kell továbbá viselkednünk azokkal, akik a legtávolabb vannak Istentől. Krisztus ellenségei azzal vádolják, hogy a bűnösök barátja – mondta egyszer nekünk. – Hát persze! És te is! Máskülönben hogyan térítjük meg őket? Hogyan vezetjük el őket az isteni Orvoshoz? Persze, hogy a bűnösök barátai vagyunk! A barátjuk lehetsz, amíg a hozzájuk fűződő barátság nem veszélyezteti a benső életedet, amíg a lelki hőmérsékleted elég magas ahhoz, hogy anélkül melegítsd fel őket, hogy a te hőmérsékleted csökkenne.

Igen, a bűnösök barátai, igaz barátok: az imádságotokkal, nemes, őszinte és kedves bánásmódotokkal, de nem engedve, hogy mindez veszélybe sodorja a lelketeket.[14]

Mindenkinek, akivel bármilyen okból találkozunk, a szívünkben valódi apostoli buzgalmat kell ébresztenie, vágyat arra, hogy közelebb vigyük őt Krisztushoz. Kötelességünk mindenkiben fellobbantani az Isten iránti szeretet tüzét, amely elemészti a szívünket. Ezért amikor megismerkedünk valakivel, azonnal fel kell tennünk magunknak a kérdést: Hogyan tudom ezt az embert arra bátorítani, hogy kerüljön közelebb Istenhez? Mit javasolhatnék neki? Milyen témát vethetek fel, amely segít neki jobban megismerni Krisztus tanítását?

Amint XVI. Benedek fogalmazott: „annak, aki már rátalált Krisztusra, hozzá kell vezetnie másokat. Egy nagy örömöt senki nem tarthat meg magának. Tovább kell adnia.”[15] Ezt tették mindig is az Úr hűséges követői. „Amikor úgy látod, hogy valami segített neked” – tanította Nagy Szent Gergely –, próbálj meg másokat is elvezetni ahhoz a dologhoz. Vágynod kell rá, hogy mások is veled együtt járják az Úr útjait. Ha a fórumra vagy a fürdőbe mész és találkozol valakivel, akinek épp nincs dolga, elhívod, hogy tartson veled. Alkalmazd ezt a földi szokást a lelki életre, és amikor Istenhez mész, ne menj egyedül.”[16]

Már elmondtam nektek, hogyan éltem át újra azokat a napokat, melyeket Szent Josemaría Ecuadorban töltött, amikor újra meg újra odaadta magát, anélkül, hogy panaszkodott volna amiatt, hogy hiányzott a szükséges fizikai ereje. Ugyanez történt Peruban, ahol sok időt töltött az Oltáriszentséggel, Szűz Máriával és Szent Józseffel együtt, valamint Brazíliában, ahol elámult az ott élő rengeteg különböző ember láttán, akik az isteni aratás reményét jelentik.

Néhány nappal ezelőtt a toruni püspök meghívására Lengyelországban jártam, ahol részt vettem egy ünnepségen, amelynek keretében egy templom felvette Szent Josemaría nevét, valamint az Atyánk egy ereklyéjének elhelyezésén. Mekkora öröm látni, ahogy az alapítónk iránti tisztelet egyre terjed az egész világon és számtalan lélekben felkelti a vágyat arra, hogy a mindennapi élet közepette törekedjen az életszentségre. Adjatok hálát velem együtt ezért.

És imádkozzatok azokért az aggregátus testvéreitekért, akiket szeptember 5-én fogok pappá szentelni Torreciudadban. A szándékaimmal egyesülve imádkozzatok továbbra is mindennap a Pápáért, valamint az egész világ püspökeiért és papjaiért.

Minden szeretetemmel megáldalak benneteket.

Atyátok,

+ Javier

Solingen, 2010. szeptember 1.

[1] Jn 3,16

[2] Vö. Fil 2,8

[3] XVI. BENEDEK: szentbeszéd, 2008. szeptember 14.

[4] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa, 105

[5] KRÉTAI SZENT ANDRÁS: 10. szentbeszéd, a Szent Kereszt Felmagasztalásáról (PG 97, 1020)

[6] Vö. 1Kor 1,23

[7] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa, 168

[8] Jn 19,26

[9] Ugyanott, 27

[10] II. JÁNOS PÁL: általános kihallgatáson elhangzott beszéd, 1997. április 23.

[11] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa, 121

[12] XVI. BENEDEK: általános kihallgatáson elhangzott beszéd, 2006. augusztus 30.

[13] SZENT JOSEMARÍA: Isten barátai, 226

[14] SZENT JOSEMARÍA: feljegyzések egy elmélkedésről, 1954. április 15.

[15] XVI. BENEDEK: szentbeszéd, 2005. augusztus 21.

[16] NAGY SZENT GERGELY: Szentbeszédek az Evangéliumokról 6:6 (PL 76, 1098)