Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!
Itt állunk Szűz Mária hónapjának kezdetén, amely most egybeesik a Műben kihirdetett Mária-évvel is. Szívünkkel és gondolatainkkal azonnal Szűz Mária, Isten Anyja és Édesanyánk felé fordulunk, hogy köszönetet mondjunk neki azért a számtalan kegyelemért, amelyben állandóan részesülünk az ő közbenjárására. E kegyelmek egy részéről tudunk, míg a többiről nem. Mégis mi sem biztosabb annál, hogy Isten − aki így kívánja növelni az Édesanyja iránti tiszteletet − kegyelmének kincseit Édesanyján keresztül akarja nekünk adni, aki mindig szoros egységben van Fiával és Tőle függ. „Szűz Mária anyai közbenjárása nem homályosítja el Krisztus egyedüli és tökéletes közbenjárását” − mondta II. János Pál, amikor a II. Vatikáni Zsinat néhány kijelentését magyarázta. Épp ellenkezőleg, „Mária nem akadályozza Krisztus egyedüli közbenjárásának gyakorlását, hanem rávilágít annak gyümölcsöző és hatékony természetére.”[1]
E napok során különösen hálát adunk Szűz Máriának azon 32 fivéretek pappá szenteléséért − bocsássatok meg a kitérőért −, akiket május 8‑án szentelek fel a Sant’Eugenio-bazilikában. Imádkozzunk a Szűzanyához értük és minden papért.
A kereszténység történelme számtalan példát kínál arra, ahogy Szűz Mária anyai oltalmába vette gyermekeit, akiket különleges kegyelmekkel is segített és segít. A legrégebbi, Szűz Máriához szóló imádság, az Oltalmad alá futunk, amelyet Szent Josemaría oly gyakran imádkozott, a III. századból származik és a következő bizonyosságnak ad hangot: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkoron dicsőséges és áldott Szűz.”[2]
Mindannyian megtapasztaltuk már életünkben Szűz Mária segítségét, amely arra irányult, hogy bensőségesebb viszonyba kerüljünk az Úrral. Ezért és mivel megérdemli − hiszen a teremtmények között Szűz Mária a legnagyobb, nála csak Isten nagyobb −, soha nem lehetünk elég hálásak a gondoskodásáért, és soha nem dicsérhetjük annyira, amennyire megérdemelné. Ahogy Szent Josemaría fogalmazott a keresztény hagyományt folytatva: A múlt századokban a teológia megalkotott egy kifejezést, amely összefoglalja a keresztények szeretetét Isten Anyja iránt: de Maria, nunquam satis. Lehetetlen túlzásba esni akár írásban, akár szóban annak méltóságát illetően, aki a Szentháromság második Személyének testét és vérét adta.[3]
Erre épül tehát Mária-tiszteletünk, amely az elkövetkező hetek során világszerte láthatóbb módon virágzik. Nekünk azonban több okunk is van arra, hogy különleges szeretettel forduljunk a Szűzanya felé. Arra a két évfordulóra gondolok, amely erre a hónapra esik: az Atyánk első májusi zarándoklata, amelyre 1935−ben került sor Sonsolesben, valamint a guadalupei Szűz Mária előtt végzett kilenced 1970‑ben. Ezek az események hozzátartoznak az Opus Dei történetéhez, és a hála, amellyel felidézzük őket, arra indít, hogy elmélkedjünk azon, amiről XVI. Benedek a következőket mondta: Isten Fiának megtestesülésével az örökkévalóság belépett az időbe […] Az időt úgymond „megérintette” Krisztus, Isten Fia, Szűz Mária Fia, és új és egyben meglepő jelentőséget kapott Tőle: az üdvösség és a kegyelem ideje lett.[4] Ezért − vonja le a következtetést a Pápa − életünk valamennyi különböző eseményét, legyenek azok fontosak vagy jelentéktelenek, egyszerűek vagy megmagyarázhatatlanok, örömteliek vagy szomorúak, az üdvösség jelének fényében kell látnunk, és meg kell hallanunk Isten hívását, amellyel egy olyan cél felé akar minket vezetni, amely meghaladja az időt: az örökkévalóság felé.[5]
A Mű történetének két időpontja, amelyről szót szeretnék ejteni, világosan szemlélteti Isten belépését az emberiség történelmébe, és főként az Egyház e kis részének, az Opus Deinek történetébe.
Holnap lesz 75 éve, hogy 1935. május 2‑án Szent Josemaría megalapozta a májusi zarándoklat szokását, amelyből már oly sok lelki gyümölcs fakadt. Azóta több millió ember tanulta meg bensőséges módon kimutatni gyermeki szeretetét Szűz Mária iránt. Azt javaslom, hogy ebben a hónapban tegyünk nagyobb erőfeszítést arra, hogy sok barátunk kísérjen el minket Szűz Máriához e látogatások alkalmával. Meg akarjuk köszönni a Szűzanyának azt, hogy gondoskodik az Egyházról és minden egyes gyermekéről.
Ha rendszeresen igyekszünk egyre közelebb kerülni Szűz Máriához, az azt jelzi, hogy a lelkünk keresztény levegőt szív. Megeshet, hogy hibázunk útközben, hiszen senki sem tökéletes ezen a világon, de aki kitartóan imádkozik a Szűzanyához, talán a gyermekként tanult imákat ismételve, és nem mellőzi azokat, arról tanúskodik, hogy szívében keresztény, és égi Édesanyánk segíteni fog neki most és − amint az Üdvözlégyben imádkozzuk − halálunk óráján is.
Segíteni akarunk sok más embernek, hogy osztozzanak a Szűzanya iránti gyermeki szeretetünkben. Azzal, hogy elhívjuk ismerőseinket, barátainkat, rokonainkat, hogy jöjjenek el velünk egy májusi zarándoklatra, segíthetünk nekik felfedezni azt az örömet és békét, amelyet Szűz Mária önt azok lelkébe, akik az ő gyermekeinek tudják magukat. Bárcsak minél több nőben és férfiben alakulna ki az a szokás, hogy mindennap elimádkozzák a rózsafüzért. Bátran leküzdjük attól való félelmünket, hogy mit gondolnak majd az emberek, és belekezdünk e beszélgetésekbe? Szeretetünk Szűz Mária iránt arra sarkall minket, hogy az emberek javát keressük?
Egy másik fontos családi évfordulót is ünneplünk ebben a hónapban: 40 éve utazott az Atyánk Mexikóba, hogy a guadalupei Szűz Mária előtt imádkozzon. Emlékszem arra a meglepetésre és örömre, amelyet éreztünk mi, akik fizikailag mellette voltunk, amikor 1970. május 1‑jén közölte velünk, hogy úgy határozott, Mexikóba utazik. Egyúttal arra is rögtön megkért minket, hogy szervezzünk meg mindent, amit kell, és május 15‑én hajnalban megérkezett Mexikóba. Az Egyház, a Pápa és a lelkek iránti szeretetétől hajtva a Szűzanya kezébe akarta letenni szívének valamennyi szándékát. Ahogy ő fogalmazott: Mit kér az Atya? Szűzanyánk, a mindenható közbenjáró lábánál az Atya békét kér a világ számára, az Egyház, a Mű és minden egyes leánya és fia szentségéért imádkozik.[6]
Már az Amerikába vezető repülőúton is észrevehető volt az alapítónk rendkívüli összeszedettsége. És amint megérkeztünk Mexikóvárosba, noha hajnali 3 óra volt, haladéktalanul el akart menni, hogy imádkozzon a guadalupei Szűz Mária előtt. Erre nem volt lehetőség, mivel a bazilika zárva volt. De amint az orvosok és a fiai megengedték neki − mivel hozzá kellett szoknia a magassághoz és az időeltéréshez −, néhány fia társaságában elment a Villába, a kegyhelyre. Ez volt az első alkalom, hogy Mexikóvárosban járt. Miután üdvözölte az Oltáriszentségben jelen lévő Urat, letérdelt a szentélyben, és mintegy másfél órán keresztül elmélyülten imádkozott. Ez idő alatt a templom fokozatosan megtelt az Atyánk leányaival és fiaival, munkatársakkal és barátokkal, akik az alapítónkkal együtt akartak imádkozni.
Mivel ez az imádság sokáig tartott, Pedro Casciaro atya, Mexikó akkori helynöke elmondta az alapítónak, hogy mi történik. És mivel az Atyánk mindig kerülte a „feltűnést”, félbeszakította Szűz Máriával folytatott beszélgetését, és kérte, hogy keressenek valamilyen megoldást erre a kis problémára. A következő naptól fogva a kilenced végéig egy szűk, kissé kényelmetlen erkélyen imádkozott, amelynek az volt az előnye, hogy magasabban helyezkedett el, közel a Szűzanya képéhez, és onnan a templomban lévő emberek nem láthatták őt. Szent Josemaría ott bensőségesen, hangosan beszélgethetett a guadalupei Szűz Máriával, és megoszthatta vele, ami a szívét nyomta. Hála Istennek, le tudtuk jegyezni, amit a Szűzanyával folytatott beszélgetései során mondott, amelyekben buzdítására mi, akik vele voltunk, is részt vettünk.
Intenzív gyermeki imádság volt az övé, teljesen ráhagyatkozott Isten akaratára, ugyanakkor kitartóan imádkozott, mint egy bizalommal teli kisgyermek. Az erkélyen végzett kilenced első napján, május 17‑én, miután néhány percig csendben elmélkedett, azt javasolta, hogy imádkozzuk el együtt a rózsafüzér mindhárom részét és minden titok után tartsunk egy kis csendet. A végén felolvasott néhány evangéliumi szakaszt, amelyben az Úr a kérő imádság szükségességéről beszél. Az alábbiakban idézek néhány mondatot abból az imádságból, amelyet már olvastatok és amelyről, legalábbis egyes részeiről már elmélkedtetek más alkalmakkor.
Jézus azt mondja: minden, amit hittel kérünk, megadatik nekünk. És belőlünk nem hiányzik a hit, mivel azt megkapjuk Tőled, Urunk. Ez a bizonyossággal teli ígéret mindig érvényes lesz, mivel szavai, az Úr szavai nem múlnak el.
Itt vagyunk sok ezer lélek képviseletében, és azért jöttünk, hogy kérjünk, mint egy kisgyermek, aki biztos benne, hogy meghallgatják. Úgy kérünk, mint egy kisgyermek, mint egy kis család, és azt akarom, hogy a Mű mindig az legyen: egy kis család, amely szoros egységet alkot, noha elszórtan élünk a világ különböző pontjain. És követelőzően kérünk tőled, Édesanyád közbenjárására, mivel tudjuk, hogy meg kell hallgatnod minket. Iterum dico vobis− írja Szent Máté − quia, si duo ex vobis consenserint super terram, de omni re quamcumque petierint fiet illis a Patro meo qui in caelis est (Mt18,19).Azt is mondom nektek: ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Kérő imádsággal fordulunk Hozzád az itt jelen lévőkkel, a misét bemutató pappal és az Édesanyádnak adott tisztelettel együtt. Mi, akik itt vagyunk, a többiekhez hasonlóan a Föld minden útján hozzád fordulunk kéréseinkkel − nagy hittel és abban a reményben, hogy meghallgatsz minket. Ez a legkülönfélébb életállapotú, fajú és nyelvű lelkek folyamatos imádsága. Az ő imádságuk a mi imádságunk, és állandó kéréssel fordulunk hozzád, Uram, Édesanyádon keresztül.
E szavakkal arra szeretnélek buzdítani benneteket, hogy érezzétek a felelősséget, hogy továbbra is forduljatok sürgető imádságotokkal az Úrhoz, még akkor is, amikor a lelketek száraz és nehezetekre esik párbeszédet folytatni vele. Gyengeségeink ellenére, annak ellenére, hogy nem tudjuk, mit mondjunk, a beszélgetés szándéka már elég ahhoz, hogy valóra váljon, és megkapjuk, amire szükségünk van.[7]
Álljunk meg egy pillanatra, gyermekeim, és gondolkodjunk el azon, hogy vajon mi most és mindig folytatjuk‑e az Atyánk kérő imádságát, szoros egységben vagyunk‑e az ő imádságával − amely a Mennyországban sem szűnik meg − az Egyházért és a Műért. Nem számít, ha olykor száraznak érezzük magunkat, mert úgy tűnik, hogy a szívünk nem vesz részt az elmélkedésünkben vagy szóbeli imádságunkban. Szent Josemaría így beszélt erről: Ne aggódjatok, ha hiányzik belőletek a buzgalom, ha nehezen imádkoztok. Olyanok vagyunk, mint az őrt álló katonák, akik szolgálatban vannak; olyanok vagyunk, mint a katonák, de egyben olyanok, mint gyerekek. Ha nem tudjuk, mit mondjunk, de tudjuk, hogy imádkoznunk kell, úgy fogunk imádkozni, mint a katonák, de egyben mint a gyerekek, vagyis hittel. Most arra kérjük Őt, bár lehet, hogy csak az ajkunkkal, hogy teljesítse, amit mondott. Elmondjuk neki, hogy azért kérjük Őt, hogy meghallgasson minket: ez egy követelés, de egy gyermek követelőzése, amellyel az Atyához fordulunk Fiának ígéretére támaszkodva. És természetesen Édesanyánkhoz is fordulunk, az ő mindenható közbenjárását kérjük: Édesanyánk, hallgass meg minket![8]
Úgy vélem, hogy mindannyian így akarunk imádkozni vagy meg akarunk tanulni így imádkozni, ugyanazzal a teljes bizalommal és ráhagyatkozással égi Édesanyánk iránt. Most − amint már sokszor emlékeztettelek rá benneteket − folyamatosan meg kell újítanunk kérő imádságunkat az Egyházért, a Pápáért és a munkatársaiért, a püspökökért, a papokért és Isten egész népéért. Próbáljuk meg e szándékokat nagy erővel a Szűzanya elé tárni májusi zarándoklataink során. Elgondolkodsz azon, hogy ha a barátaid látnák Szűz Mária iránti szeretetedet, úgy éreznék, hogy nekik is szeretniük kell őt, hogy az oltalmát kell keresniük?
De bizalommal telve kell imádkoznunk, olyan hittel, amely hegyeket mozgat, ahogy az Úr mondta. Hallgassuk tovább, mit mondott az Atyánk abban az első imádságban, amelyet hangosan végzett a guadalupei Szűz Mária előtt: Omnia quaecumque orantes petitis, credite quia accipietis, et evenient vobis (Mk11,24). Ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek. Teljesül kérésetek! E szavak nagy bizonyosságot közvetítenek számunkra. Isten Fia mondta − Isten Fia, aki nem tud hazudni! Nekünk pedig hinnünk kell. Olyan hitre, amely már megvan bennünk; ezért jöttünk ide kérni! De kérésünkkel azt is mondjuk neki: adauge nobis fidem!(Lk17,5). Növeld bennünk a hitet! Kitartóan kell kérnünk, újra és újra, mindig, mint amikor kisgyermekként az édesanyánktól kértünk, ugyanúgy! És itt, akik most itt vagyunk, mindenkiért imádkozunk, mindenki nevében kérünk, akkor is, amikor kevés bennünk a buzgalom, amikor nehezünkre esik elkezdeni beszélni, elmondani Neked, amit el akarunk mondani.
Omnis enim qui petit accipit, et qui quaerit invenit, et pulsanti aperietur (Lk11,10). Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Ismét Jézus beszél azokkal a szavakkal, melyeket Szent Lukács jegyzett fel számunkra. Oly világosan beszél, hogy soha ne felejtsük el: aki kér, kap. Ezért tovább kell kérnünk, és merészen, bizalommal, követelőzően kell kérnünk. Ezért jöttünk el ide, és ezért kell igyekeznünk folyamatosan, makacsul imádkozni. Édesanyánk, emelj szót értünk, és segíts, hogy egyre többet kérjünk.[9]
Most ennyit idézek az Atyánk imádságából, gyermekeim, bár ő még hosszasan folytatta beszélgetését az Úrral. De elengedhetetlen, hogy emlékeztesselek benneteket arra, hogy a hónap második felében három nagyon fontos liturgikus ünnepre kerül sor: Urunk mennybemenetelére, a Szentlélek eljövetelére Pünkösdkor és a Szentháromság ünnepére. Ha a Szűzanyához fordulunk, ő arra buzdít minket, hogy készüljünk fel megfelelően, hogy jobban ki tudjuk használni az ezen ünnepek kínálta kegyelmeket, ahogy tette Jézus első tanítványaival is. Egyértelmű számomra, hogy Mária rejtett és csendes élete után az Úr azt akarta, hogy az Édesanyja nagyon is jelen legyen az Egyház születésekor az emeleti teremben, a Cenákulumban, hogy az apostolok megtanulják, hogyan kell szeretni Jézust és a Szentháromságot.
Május utolsó napjainak arra kell sarkallnia minket, hogy elmélyüljünk Pünkösd liturgikus ünnepében. Maradjunk az Egyház Anyjának közelében, aki egyben a Szentlélek temploma is: mindig ez a legjobb módja annak, hogy kiáradjanak ránk a Vigasztaló Szentlélek ajándékai és gyümölcsei. Mint mindig, arra kérlek benneteket, hogy tárjátok Szűz Mária, e mindenható közbenjáró elé minden szándékomat − ti is valamennyien szerepeltek bennük −, hogy egyre bensőségesebb kapcsolat alakuljon ki köztünk és az Atyaisten, a Fiúisten és a Szentlélek Úristen között.
Szívem minden szeretetével megáldalak benneteket.
Atyátok,
+ Javier
Róma, 2010. május 1.
[1] II. JÁNOS PÁL: Szűz Máriáról szóló katekézis általános kihallgatás keretében, 1997. október 1.
[2] LITURGIA HORARUM, Mária-antifóna a kompletórium végén
[3] SZENT JOSEMARÍA: „La Virgen del Pilar” című cikk, posztumusz kiadva: Libro de Aragón, Zaragoza, 1976
[4] XVI. BENEDEK: évzáró szentbeszéd, 2009. december 31.
[5] Ugyanott
[6] SZENT JOSEMARÍA, 1970. október
[7] SZENT JOSEMARÍA imádságáról készített feljegyzések, guadalupei kegyhely, 1970. május 17.
[8] Ugyanott
[9] Ugyanott