Drága gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!
Ebben a hónapban lesz 80 éve, hogy Szent Josemaría meglátta, hogy az Opus Dei a nőknek is szól. Tudjuk, hogy 1928. október 2‑án, amikor az alapításra vonatkozó fényt megkapta Istentől, az Atyánk úgy gondolta, hogy a Műben csak férfiak lesznek. Ezért elképzelhetjük, mekkora meglepetést és örömet érzett, amikor néhány hónappal később, 1930. február 14‑én az Úr értésére adta, hogy a nőkre is számít abban, hogy a hivatásbeli munka és a mindennapi élet körülményei közötti szentté válás üzenetét példájuk és szavaik által mindenhova eljuttassák. Évekkel később – az isteni Gondviselés iránti mély hálával – azt mondta, hogy az Úr e kifejezett kívánsága és a nővéreitek nélkül a Mű félkarú maradt volna.[1] Gyakran fejezte ki így magát, leányaim, hogy érzékeltesse, mekkora felelősség terhel mindnyájatokat. Bár nem egészen tartozik ide, arra kérlek benneteket, hogy imádkozzatok egy szándékért, amely nagy örömet szerez majd nektek.
1930. február 14‑étől fogva Szent Josemaría arra törekedett, hogy az életszentség eme útját a világban, vagyis az Opus Deit mindenféle hivatású, fajú és mindenféle körülmények között élő nők előtt megnyissa. Most hálával fordulunk a Szentháromság felé, mivel ez a mű mélyen és széles körben gyökeret vert az egész világon, annak ellenére, hogy – különösen kezdetekben – nagy nehézségeket kellett leküzdenie. Ha Szent Josemaría tanítása az evilági élet megszenteléséről a múlt század ’30‑as és ’40‑es éveiben oly sok akadályba ütközött, nem nehéz elképzelni, milyen nehézségek adódtak ezekhez, amikor a nőket is elkezdte arra hívni, hogy szenteljenek meg minden becsületes emberi munkát.
Ma a munka világának rengeteg területén a nők előtt– nagyon is helyesen – ugyanolyan lehetőségek állnak, mint a férfiak előtt, azonban nyolcvan évvel ezelőtt ez nem így volt. Ritkaságszámba ment, ha például nők egyetemen tanultak vagy eljártak otthonról dolgozni – kivéve azokat a kétkezi munkákat, melyeket mindig is végeztek –, és még ritkábban fordult elő, hogy felelősségteljes pozíciót töltöttek be a polgári, társadalmi vagy tudományos életben. Néhány évtizeddel később a II. Vatikáni Zsinat a következőket hirdette ki: „Közeledik az óra, sőt már itt is van, amelyben a nő hivatása teljesen föltárul, az óra, melyben a nő a társadalomban eddig soha el nem ért befolyásra, kisugárzásra tesz szert. Ezért most, amikor az emberiség olyan mélyreható változáson megy át, az evangéliumi lelkületű nők sokban segíthetik az embereket, hogy el ne csüggedjenek."[2]
Azóta nagy utat tettünk meg számtalan ember erőfeszítéseinek köszönhetően, akik segítettek biztosítani, hogy a nők méltóságát, a férfiakéval egyenlő jogaikat és kötelességeiket általánosan elismerjék, még a polgári törvények is. E személyek között – ezt el kell ismernünk – különleges szerepet játszott Szent Josemaría, aki az első pillanattól fogva arra buzdította a leányait és a Műhöz közeledő nőket, hogy törekedjenek az elérhető célok megvalósítására az emberi tevékenységek legkülönbözőbb területein. Sok konkrét esemény jut eszembe ennek kapcsán: attól az erőtől kezdve, amellyel buzdította a szükséges értelmi képességekkel rendelkezőket arra, hogy nagy karriert fussanak be szakmai életükben (a kultúra, tudomány stb. terén) egészen azon, semmivel sem kisebb törekvéséig, hogy gondoskodjon róla, hogy a nők által a társadalomnak a munka egyéb területein nyújtott mérhetetlen szolgálatát szintén elismerjék. Közvetlen sürgetésének köszönhetően jött létre a világ minden táján sok oktatási intézmény, amely a fiatal nők háztartási munkára való felkészítését tűzte ki céljául, hogy e feladatok is megkapják azt az elismerést – mind a polgári törvényekben, mint a társadalmon belül –, amelyet megérdemelnek.
Hálát adok Istennek, amiért a Prelatúra hívei sok más jó akaratú emberrel együtt szerte a világon előmozdították ezt a nőkről alkotott keresztény képet, és ezt teszik továbbra is. Azonban még mindig sok tennivaló akad. Bár sok helyütt széles körben elismerik a nők méltóságát és szerepét, másutt ez még mindig sokat várat magára. Mindenesetre nekünk, Isten leányainak és fiainak továbbra is törekednünk kell rá, hogy ez valóra váljon, és meg kell mutatnunk, hogy – amint az Atyánk írta – a nők fejlődése, érettsége és egyenrangúsága nem szabad, hogy a férfiakkal való egyenlőség – egyformaság – tettetése legyen, szolgai utánzása annak, ahogy a férfiak teszik a dolgokat. Ez nem vezetne sehova. A nők csak veszítenének ezzel, nem azért, mert jobbak vagy rosszabbak, mint a férfiak, hanem mert különbözőek. A lényeget tekintve – amelyet a polgári és egyházi törvényeknek egyaránt figyelembe kell venniük – beszélhetünk egyenlő jogokról, mivel a nők, akárcsak a férfiak, rendelkeznek a személyek és Isten gyermekeinek méltóságával. Mindazonáltal ezen alapvető egyenlőség alapján mindenkinek azt kell megvalósítania, ami az ő sajátja. Ebben az értelemben a női egyenjogúság azt jelenti, hogy valódi lehetőségeket kell kínálni a nők számára, hogy a lehető legteljesebben fejlesszék képességeiket: a saját, csak rájuk jellemző és a minden nőben közös képességeiket. A törvény előtti egyenlőség, egyenlő lehetőségek nem nyomják el ezt a sokszínűséget, amely csak gazdagabbá teszi az egész emberiséget, hanem feltételezik és támogatják azt.[3]
2008‑hoz hasonlóan, amikor a Mű alapításának 80. évfordulóját ünnepeltük, úgy gondoltam, hogy a hálaadás legjobb módja az, ha e hónapokat Szűz Máriával kézen fogva járjuk végig. Ezért nagy örömmel hirdetek ki az Opus Deiben egy új Mária-évet, amely idén február 14‑étől 2011. február 14‑ig tart. E hónapok során igyekezzünk nagyobb és jobb tisztelettel fordulni Édesanyánk felé, mindenekelőtt azáltal, hogy nagy figyelemmel imádkozzuk a rózsafüzért, elmélkedünk róla, és terjesztjük az áhítat e formáját a családjaink és barátaink körében. Adjunk hálát továbbá Istennek azon nők munkájáért, akik a Prelatúra központjairól anyagi szinten gondoskodnak, ami oly nagy szerepet játszik azon otthonos légkör fenntartásában és javításában, amelyet Isten oltott a Műbe, amikor 1928‑ban megbízta az Atyánkat a Mű alapításával.
E Mária-év első hónapjai egybeesnek a papok évével, amelyet XVI. Benedek az egész Egyház számára hirdetett ki. A papok éve során hangsúlyoztam, hogy amikor imádkozunk a papokért, azért is imádkoznunk kell, hogy minden hívőben jobban tudatosuljon, hogy papi lelkünk van, amely mindennapi odaadásunkban nyilvánul meg, és hogy szintén napi szinten törekedjünk továbbadni a velünk kapcsolatban állóknak az örömet, amelyet ez az ajándék fakaszt, amelyet minden megkeresztelt ember a magáénak mondhat.
Február 14‑e a Szent Kereszt Papi Társaság 1943‑ban történt alapításának is évfordulója. Aznap miközben Szent Josemaría az Oltár Áldozatát mutatta be az egyik női központ kápolnájában, az Úr megadta neki a megoldást arra, hogy papokat lehessen inkardinálni az Opus Deibe. Az Atyánk, aki mélyen hitt az isteni Gondviselésben, világosan látta, hogy a dátumok ilyen egybeesésével az Úr meg akarta erősíteni a férfiak és nők, világiak és papok mély egységét az Opus Deiben a szellemiség, a hivatás és a kormányzás terén. Ahogy ő maga fogalmazott: olyan volt, mintha az Úr azt akarná mondani nekünk: ne törjétek meg a Mű egységét! Szeressétek, védelmezzétek, tápláljátok![4]
A papi lélek nem más, mint a megkereszteltekben valósággá vált általános papság, amely életük minden pillanatát áthatja. Az Atyánk megköszönte Istennek, hogy ez valóság lett a Mű minden egyes hívének életében. 1960‑ban például azt mondta: gyakran mondtam nektek, hogy mindannyiunknak, papoknak és világiaknak, papi lelkünk van. Sőt azt is mondanám minden gyermekemnek, hogy papok – azon királyi papság révén, amelyről Szent Péter beszél (vö. 1Pt2,9) – nemcsak a keresztség révén, hanem azért is, mert vos estis lux mundi, ti vagytok a világ világossága, és a világosságot nem rejtik véka alá: non potest civitas abscondi supra montem posita(Mt5,14), a hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Krisztust felemelték a Kereszten, hogy mindent magához vonzzon, és a gyermekeim igyekeznek Őt minden nemes emberi tevékenység csúcsára állítani, hozzá vinni a lelkeket.[5]
Emlékezetünkbe idézve ezt a bizonyosságot, arra buzdított, hogy váltsunk valóra a keresztény hivatásban rejlő minden lehetőséget. De nem állt meg annál, hogy elméletben elénk tárta ezt az igazságot, hanem azt is megtanította, hogyan ültethetjük át a gyakorlatba. Azt tanácsolta, hogy a nap huszonnégy óráján keresztül éljük meg a szentmisét, a felajánlásban tárjuk Isten elé a nap feladatait, sikereinket és kudarcainkat, bánatunkat és örömeinket. Azt ajánlotta, hogy munka közben keresztény módon igyekezzünk gyakorolni azokat az erényeket, amelyeket minden szakmai tevékenység magában foglal: szorgalom, önmegtagadás, mások szolgálata stb. Ezáltal – mondta – a szentmise valóban a keresztény ember lelki életének középpontjává és gyökerévé válik,[6] és a Szent Áldozatot kiterjesztjük az egész napra.
Szeretett belemenni a részletekbe. Egy fiatalokkal tartott összejövetel során arra a kérdésre, hogy hogyan kell megnyilvánulnia a gyakorlatban a papi lelkünknek, így válaszolt: mit gondolsz, milyennek kell lennie egy papnak? Önfeláldozónak, buzgónak, mosolygósnak, vonzónak, olyan embernek, aki nem utasítja el azokat, akik a szolgálatát kérik, aki tud megbocsátani, megérteni másokat, tanácsot adni... Ezt – sok más dologgal együtt – már mind tudtad, és meg vagyok róla győződve, fiam, hogy igyekszel ezt megvalósítani: ezért van papi lelked.[7]
Egy másik alkalommal pedig így beszélt: részesültök Krisztus királyi papságából, mivel megkaptátok a keresztség és a bérmálás szentségét, és a Szentlélek nyújtotta karizmákból is részesültök abban az értelemben, hogy sok jó dolgot tesztek. Egy szavatok olykor felnyitja egy vak ember szemét; viselkedésetek képessé tesz valakit, aki béna volt, aki semmit nem tett keresztény életéért, arra, hogy felkeljen és munkához lásson veletek együtt. Még azok is, akik halottak voltak, akik már bomlásnak indultak, kéréseitek, tanításotok, imádságotok nyomán a bűnbánat szentségéhez járulnak. Megtisztulnak és nagy dologra válnak képessé: feltámadtak.[8]
E gondolatok fényében feltehetjük magunknak a kérdést, hogy vajon valóban a szentmisében futnak-e össze vágyaink és szándékaink, vajon a mise az a forrás, amely táplálja az életszentség és az apostolkodás iránti vágyunkat. Lelkeket látunk azokban, akikkel a nap folyamán találkozunk? A szeretet és a bűnbánat cselekedeteivel reagálunk, amikor látjuk az Urat érő sérelmeket? Ezenkívül táplálnunk kell a szolidaritást azokkal, akik a háborúk, üldözések, természeti katasztrófák stb. miatt anyagilag vagy lelkileg szenvednek, és próbáljunk meg segítségükre lenni imádságunkkal és ha lehetséges, anyagi segítségünkkel. Törekedjünk arra, hogy a haiti földrengéshez hasonló hírek ne váljanak puszta emlékké.
Az apostoli gyümölcsök az Úrral való egységünktől függnek, ahogy a Pápa hangsúlyozta, amikor az ars‑i szent plébános rendkívüli lelkipásztori eredményességéről beszélt egy kihallgatáson. Az emberek szívét nem emberi adottságai révén érintette meg, nem is akaratának dicséretes eltökéltségével, hanem azzal nyerte meg még a legmakacsabb lelkeket is, hogy arról beszélt nekik, amit ő maga mélyen megélt, Krisztussal való barátságáról. „Szerelmes” volt Krisztusba. és lelkipásztori sikerének igazi titka lángoló szeretete volt az Oltáriszentség misztériuma iránt, amelyet bemutatott és megélt, és ez szeretetté vált benne Krisztus nyája, a keresztények és minden, Istent kereső ember iránt.[9]
Február 19‑én különösen felidézzük szeretett don Álvarónkat, aki e napon ünnepelte a névnapját. Bízzuk rá magunkat a közbenjárására, hogy ugyanazzal a gyermeki lelkülettel éljük meg ezt a Mária-évet, mint amellyel Szent Josemaría első utódja kihirdette és megélte a többi Mária-évet a Mű különböző évfordulói alkalmából. A rákövetkező napon, február 20‑án két aggregátus fivéreteket diakónussá szentelem. Imádkozzunk értük és minden papért.
Néhány nappal ezelőtt a Szentatya magánkihallgatáson fogadott. Mindnyájatok szeretetét és imádságát elvittem neki, és biztosítottam róla, hogy folyamatosan imádkozunk érte és a szándékaiért. Tegyük ezt továbbra is, szoros egységben Péter utódjával és az Egyház valamennyi püspökével, papjával és hívőjével. XVI. Benedek megáldotta a Mű híveinek valamennyi apostoli törekvését és megáldott mindnyájatokat.
Nincs szükség arra, hogy emlékeztesselek benneteket, mennyire támaszkodom a szándékaimért felajánlott imádságaitokra. Legyetek továbbra is nagylelkűek az imádságban.
Szívem minden szeretetével megáldalak benneteket.
Atyátok,
+ Javier
Róma, 2010. február 1.
[1] SZENT JOSEMARÍA: egy családi összejövetel jegyzetei, 1955. február
[2] II. VATIKÁNI ZSINAT: záró üzenet a nőknek, 1965. december 8., 3-4. pont
[3] SZENT JOSEMARÍA: Conversaciones, 87
[4] SZENT JOSEMARÍA: egy családi összejövetel jegyzetei, 1974. március 31.
[5] SZENT JOSEMARÍA: egy elmélkedés jegyzetei, 1960. április 15.
[6] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa, 87
[7] SZENT JOSEMARÍA: egy családi összejövetel jegyzetei, 1974. március 31.
[8] SZENT JOSEMARÍA: egy családi összejövetel jegyzetei, 1972. október
[9] XVI. BENEDEK: Általános kihallgatás, 2009. augusztus 5.