Drága Gyermekeim, Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!

Október másodikán ünnepeltük a Mű megalapításának évfordulóját, hatodikán pedig Szent Josemaría szentté avatásának évfordulóját. Ez a két dátum segít nekünk abban, hogy Isten iránti hálával gondoljuk át az Opus Deibe szóló hivatásunkat, és az ebből fakadó örömteli személyes felelősséget, hogy az Egyház szolgálatában igyekezzünk Opus Dei lenni és a Művet megvalósítani.

Sokan emlékezhetnek az Atyánk e szavaira: "Ahogyan a személy identitása ugyanaz marad a növekedés különböző szakaszaiban: gyermekkor, serdülőkor, felnőttkor...; úgy van fejlődés a személyes növekedésünkben is: ha nem így lenne, halottak lennénk. A mag, a lényeg, a szellem változatlan marad, de a beszéd és a cselekvés módjai változnak, mindig régiek és újak, mindig szentek" (27. levél, 56. sz.).

Mindenekelőtt a személyes apostolkodásban, valamint a szakmai és emberi struktúrák kereszténnyé tételében kell igyekeznünk, és személyes kreativitásunkat és kezdeményezőkészségünket a beszéd és a cselekvés módjaiban kibontakoztatnunk. Ugyanakkor törekszünk arra, hogy hűségesek maradjunk azokhoz a normákhoz és szokásokhoz - a lelki életben és az apostolkodásban, amelyeket Szent Josemaría átadott nekünk.

Másrészt, amit az Atyánk mond, amikor azt írja, hogy „a beszéd és a cselekvés módjai fejlődnek”, az a Mű ezen évszázadában is valóság volt és az is marad. Erre számos példa van. Ugyanakkor a szellemiségben, és a családi szokások és normák tartalmában semmi sem változott. Természetesen nem minden ugyanolyan fontos, hiszen szellemiségünkben a keresztény élet alapvető valóságaitól - mindenekelőtt az Eucharisztiától - egészen olyan részletekig, amelyekről gondolhatjuk, hogy Atyánk, mint alapító, eltekinthetett volna, vagy helyettesíthette volna őket mással, anélkül, hogy a szellemiségre hatással lett volna. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy ezeket a valóságokat nagy szeretettel meg lehet élni, és így nagyon értékesekké válnak. Ezenkívül a kis szokások is hozzájárulnak a családi hagyomány megteremtéséhez és fenntartásához, amely egészében véve fontos, mint az egység jellemzője: a jelennel való egység és az eredettel való életerős egység. Ebben az összefüggésben, áthidalva a nyilvánvaló távolságokat, felidézem XVI. Benedek néhány szavát az egyetemes egyházra vonatkoztatva: „A hagyomány az élő folyó, amely visszamegy az eredethez, az élő folyó, amelyben az eredet mindig jelen van” (XVI. Benedek, Audiencia, 2006. április 26.).

Időnként megtapasztalhatjuk a rutin kísértését a normák, a szokások és a képzési eszközök megélésében. Ha szeretettel próbáljuk ezt tenni, akkor nem lesz rutin vagy megszokás: a szeretet mindent megújít (vö. Jel 21,5). Ahogyan XIV. Leó pápa éppen most emlékeztetett bennünket: „a szeretet mindenekelőtt az élet felfogásának, megélésének módja” (Dilexi te, n. 120). Minden nap új ragyogással bír, és képesek leszünk újra felfedezni lelkünk szépségét. Ezért fontos szem előtt tartani, hogy nem csak valamihez - egy élettervhez - akarunk hűségesek lenni, hanem elsősorban valakihez: Jézus Krisztushoz, és vele és benne testvéreinkhez és az egész világhoz. Így jobban megérthetjük Atyánk buzdítását: "Legyetek hűségesek, gyermekeim, legyetek hűségesek! Ti vagytok a folytonosság" (En diálogo con el Señor, 79). A Mű a mi kezünkben van, mint egy kapott örökség, egy kincs, és nekünk kell közreműködnünk abban, hogy Isten kegyelmével és örömmel, személyes korlátaink és hibáink ellenére gyümölcsöt teremjen és továbbadjuk. És anélkül, hogy elkeserednénk a külső nehézségek miatt, az adott korban és helyen.

Továbbra is egyesüljünk a Szentatya személyével és szándékaival a világ békéjének ezen kritikus pillanatában.

Minden szeretetemmel megáldalak benneteket!

Atyátok,

Róma, 2025. október 16.