Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!
Holnap lesz 90 éve 1928. október 2-ának. „Ezen a napon alapította az Úr az Ő Művét, létrehozta az Opus Deit”- írta Szent Josemaría később (Belső feljegyzések, 306.). Az évforduló megünneplésének öröme egyúttal hálaadás is Istennek, aki folyamatosan ajándékokkal és karizmákkal gazdagítja egyházát. Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart. (Zsolt 112,1) Hatalmas panoráma tárult az Atyánk elé: együttműködni a világ Istennel való kiengesztelődésében a munkán és a hétköznapi élet többi körülményén keresztül.
Gondolkodjunk el Isten elsőbbségén: Ő „alapította az Ő Művét”, és Ő viszi tovább. Ahogy az egész egyházban a Szentírás szavai beteljesednek: „Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban.” (Mk 4, 26-28) Szent Josemaría megtette a saját részét, intenzíven imádkozott, határozottan küzdött a belső életében és fáradhatatlanul apostolkodott. Ugyanakkor mindig meg volt győződve arról, hogy a lelkek szolgálatára kapott erő az Úrtól származott: „Istenem, köszönöm, hogy olyan világosan megértetted velem, hogy minden a Tiéd: a virágzás, a gyümölcs, a fa, a levelek és a tiszta víz, amely az örök életre fakad. Gratias tibi, Deus!” (Párbeszédben az Úrral, 136. pont) Isten kegyelmének elsőbbsége ugyanilyen valóságos minden keresztény életében, mindannyiunk életében.
Ahogy Isten ajándékáról elmélkedünk, újítsuk meg hálaadásunkat, hogy Ő kiválasztott minket, hogy vele együtt munkálkodjunk (vö. 2 Kor 6,1) kicsinységünk ellenére. Néha úgy tűnhet, hogy Isten terveiben a mi szerepünk valójában nem sokat számít, Ő azonban komolyan veszi a szabadságunkat, és tényleg számít ránk. Gondoljunk arra a fiúra, aki azt a keveset, amije volt – öt kenyér és két hal – Jézus kezébe tette, és ebből a nagylelkű tettből Krisztus jól lakatta a tömeget (vö. Jn 6, 1-13). Isten a mi mindennapi válaszunkra is számít, bár apróságokból áll, mégis naggyá lesz kegyelme ereje által. Ezért igyekszünk a lehető legjobban keresni Őt a munkánkban és szolgálni a körülöttünk lévőknek, próbáljuk úgy nézni és úgy szeretni őket, ahogy Ő, és elhozni a világba ezer különböző módon a fényt és melegséget, amelyet Ő helyezett a szívünkbe. Ez mind a mi gyermeki hozzájárulásunk, amelyet Atyánk felhasznál, hogy csodákat tegyen a lelkekben.
A szinódus, amelynek témája a fiatalok, a hit és a hivatástisztázás, hamarosan elkezdődik. Imádkozzunk tovább, kérjünk fényt és erőt, hogy Jézus üzenete továbbra is sok-sok fiatalt érjen el, és elhatározzák magukat, hogy nagylelkűen követik Őt az egyházban létező számos különböző úton. A Mű évfordulójának és ennek az egyházi eseménynek a közelsége segíthet nekünk megújult lelkesedéssel nézni a saját hivatásunkat, fiatal és szerelmes szívvel. Az Atyánk sosem veszítette el ezt a lelki fiatalságát. Bár sok megpróbáltatás és szenvedés érte, mindig fiatal maradt az Úr iránti szeretete miatt. Így magyarázta nekünk életvidámságának okát: „mikor az oltár lépcsőjén Istenhez imádkozom, aki megörvendezteti ifjúságomat, mégis nagyon fiatalnak érzem magam, és tudom, sohasem fogom magam öregnek érezni. Mert ha hű maradok Istenemhez, a Szeretet mindig megújítja életemet. Mint a sas fiatalsága, úgy újul meg az enyém.” (Isten barátai 31. pont). Ha Istenhez kapcsolódunk mindvégig, mindig fiatalok leszünk, és Ő valósítja meg a Művet, amely mindig régi és mindig új a különböző helyeken, kultúrákban és időszakokban.
Emberi életet számítva kilencven év hosszú idő, de a Mű számára nagyon rövid. Még mindig csak a kezdeteknél járunk: és ez emlékeztethet bennünket az ajándékra, amelyet kaptunk és arra a csodálatos küldetésre, amelyet Krisztus bízott ránk.
Kísérjetek engem továbbra is az imádságaitokkal, és mindenek előtt kísérjük a Szentatyát ezekben a napokban, hogy mindannyian Jézushoz menjünk Mária által.
Minden szeretetemmel megáldalak benneteket,
Atyátok,
Róma, 2018. október 1.